Send up comedy

Ahogy öregszem, egyre inkább érdeklődöm a nagyvilág iránt. Lássuk be, 20 évesen általában a buli, pia, nők/pasik alkotta Bermuda-háromszögben veszik el az érdeklődésünk 95 %-a. Aztán ahogy futótűzként terjednek arcunkon a ráncok, úgy kezdünk el – jobb esetben...- olyan dolgokkal is foglalkozni, amikkel kapcsolatban korábban az egyetlen reakciónk egy hatalmas ásítás volt...
Én az ismeretterjesztő műsorokkal vagyok így. Régebben egy laza mozdulattal átlapoztam minden olyan csatornát, ahol nem sport, szex, vagy valamilyen amerikai film ment éppen. De ez mára megváltozott. Persze köszönhetően annak is, hogy immár nem 6 vagy 7, hanem több száz csatorna közül lehet választani. És olyannyira specifikálódnak, hogy külön csatorna van, ahol csak nyomoznak, ahol kizárólag Zs-kategóriás filmeket lehet nézni, és ahol lakodalmas rockot nyomnak hazánk könnyűzenei égboltjának évtizedk óta álló csillagai...

Most már azonban órákig tudok ülni a tv előtt és nézni, ahogy a gepárdok üldözik az antilopokat, ahogy furcsa kinézetű, szemüveges öregemberek jönnek ki eddig felfedezetlen piramisokból, vagy ahogy lemodellezik, hogyan alakult ki Földünk hipermilliárd évvel ezelőtt. Na és itt álljunk meg egy szóra, ahogy az anno híres népművelő nyelvészeti műsor címe szólt! Minden elismerésem a kutatóké, akik életüket áldozzák fel egy adott téma, egy kísérlet oltárán. Azt is vágom, hogy vannak olyan témák, amiben egyelőre csak tapogatózunk, mint láthatatlan ember a szaunában, és jó esetben derül csak fény bármi kézzel fogható bizonyítékra, és ha ez megtörténik, egy kontinensnyi tudós nyit pezsgőt, hogy egy akár 10-15 perces bulival ünnepelje a felfedezést.

Néha azonban számomra úgy tűnik, hogy túl sok a találgatás, a tippelés, mégis pontos érvelések, tanulmányok, egész estés dokumentumfilmek készülnek. Természetesen értem én, hogy vannak dolgok, amire valószínűleg nagyon sokat kell várnunk, hogy kiderüljenek, hogy bizonyítást nyerjenek, ha egyáltalán valaha kiderülnek. Ilyen például a Föld története. Azt vágom, hogy bizonyos kövekből, meg csontokból meg tudják tippelni nagyságrendileg valamilyen lénynek a korát, de van, amit már túlzásnak érzek. Amikor egy 0,5 milliméternyi csontból megmondják, hogy az mi volt, az még okés. Hogy mikor élt, ott már kicsit szkeptikusabb vagyok, mert majdnem mindig pontosan belövik a korát. Aztán amikor az jön, hogy mit evett, mennyi órát aludt egy nap, és hányat pislogott két vulkánkitörés között, akkor válok igazán kétkedővé, és sokszor csak nevetek és önfeledtem szórakozom az amúgy tudományos értekezésen. Valahogy a 100 000 évnél korábbi dolgok túlzott pontos megállapításánál erős késztetést érzek, hogy magam is pontos kormeghatározást tegyek, és egy tudományos értekezést írjak.

Valami ilyesmit:

229 millió éve és 17 napja egy T-Rex reggel megbotlott! Egy mezopotámiai kutatáson nemrég talált csont erre ad bizonyítékot. A történészek kimutatták, hogy ebben az időszakban Földünket számtalan, hosszan tartó esőzés érte, a meteorológusok pedig bebizonyították, hogy egy-egy ilyen eső 2,13 órán keresztül tartott, és átlagban 800 mm csapadékot hozott. Ezen a napon is így volt, amikor ez a 5,12 m hosszú és 1120 kg-os T-Rex elindult reggel, hogy élelemhez jusson. Mint azt egy előző században talált falevéldarabból megállapították, akkoriban a fák 10,2 méter magasak voltak, és általában 22 134 db levél volt rajtuk, ami egy T-Rex 3 napi élelmének felel meg. Ezen a reggelen kicsit álmosan kelt a T-Rex. Egy, a freudi iskolát követő pszichológus team azt is megállapította, hogy a T-Rexek is álmodtak, általában nagy, ehető, szürke tárgyakról, és a rem-szakaszuk csupán 21-22 mp volt.
Az ásatáson felfedezett T-Rex aznap reggel, amikor elindult táplálékáért, nem jutott messze, ugyanis a csonttól csupán 2 méterre találtak egy követ, aminek az oldala - mint azt geológusok megállapították- pontosan 229 millió éve és 17 napja horpadt be!!! Egy másfél évig tartó teszt során bebizonyosodott, hogy a T-Rex minden bizonnyal pont arra indult el, mert mögötte egy Brontoszaurusz 0,016 mm-es pikkelydarabját találták meg, márpedig ennek megfelelően arra nem indulhatott a T-Rex, hiszen ha arra indul, akkor rátámadt volna a Brontoszauruszra, és akkor vért is kellett volna találni. Így tehát a pontosan rekonstruált reggel így történt: a T-Rex anélkül, hogy hátra fordult volna, elindult előre fekhelyéről, és kb. lépés után egy előtte található kövön megcsúszott, ami azért volt vizes, mert aznap reggel 123 mm eső esett. A T-Rex ekkor whuááááááá! hangot adott ki, elesett, majd 5 perc alatt felállt, és továbbment.

Valahogy így történt...

Nem vagyok kigyúrva. És szálkás sem vagyok mondjuk, mint egy kárászraj. Valószínűleg  ezzel a kijelentésemmel nem igazán leptem meg a világot. Aki ismer tudja, aki meg nem, az higgyen. A nyári nap ritkán festi bronzbarnára a bőrömet, inkább olyan vagyok általában, mint az osztrák zászló: fent piros, lent piros, középen meg fehér, csupán annyi a különbség, hogy az én birodalmi sasom egyfejű. Nem tartom magam persze ijesztőnek sem, nem gondolom, hogy meztelen felsőtestem láttán  a nők perisztaltikus mozgása visszafele irányba beindulna. Olyan kis átlagos vagyok. 

Ezt azért írtam le, hogy azok utána, amit most írni fogok, nehogy bárki azt higgye, hogy testem okán bármi nemű felsőbb(test)rendűség vett volna rajtam erőt. Egyszerűen csak nemrég strandoltam, és felmerült bennem valami....

Kezdjük azzal, hogy könnyed szabadságom strandon töltött ideje alatt néhány hölgynek csak barokkos túlzással nevezhető lény úgy döntött, hogy az amúgy napsütésben pihenő, jókedvű strandoló tömeget sokkolja, és monokinis stílusban nyomja. Igen ám, de nem a karcsú, csinos, de legalábbis átlagos hölgyek választották a feltűnési viszketegség eme vállfaját, hanem a helyenként inkább Quasimodo anyjára hasonlító, és általában 50 pluszos nőnemű lények. Egy cseppet sem zavarta őket, hogy a jóérzésű emberek szájában rágás közben megállt a reggel ízlésesen összekészített téliszalámis szendvics, és óvodás korú gyermekek álltak meg a növésben végleg. Arról most ne is beszéljünk, hogy az intelligenciájuk odáig nem terjedt, hogy észrevegyék, ez nem nudista strand, de még csak nem is monokinista strand. Mit törődtek ők ezzel, nagy vidáman élvezték a strand adta kiváltságokat, napoztatták a Hold-kráterekre emlékeztető testüket, és könnyed kis séta közepette égették ki a jó ízlésű strandolók retináját. Mert lássuk be, a nő mell lehet szép, de amikor a gravitáció íly módon kikezdi, és nehéz megkülönbözteti a ráncok sűrű erdejében a reluxás hastól, akkor sajnálom, hogy nincs egyetlen Greenpeace aktivista sem, mert biztos, hogy azonnal lecsapnának ezekre az exhibicionista óriásamőbákra, és mint a kihalás szélén álló, veszélyeztettet, ismeretlen bálnafajt cibálnák be a vízbe őket....

Hasonlóan "pozitív" élményeim vannak azokkal a kelet-német turisták is, akik elözönlik a wellness és gyógyszállókat, és kívánatosnak másfél hektoliter pálinka másodpercek alatt történő elfogyasztása után sem nevezhető habtestük minden egyes nyílását közszemlére teszik. A gyanútlan szaunázó kilép a gőzfürdőből, és azt hiszi az Alient forgatják...

És miért volt a pár soros kis bevezető saját feledésbe merülő testemről? Hát csak annyi, hogy nekem azért van önkritikám, ami ezekből a képződményekből hiányzott. Nem szívesen mutogatom úgy sem magam,amilyen most vagyok, de az már egyszer biztos, hogyha egy 70 éves nyugdíjas néni háború puszította testét birtokolnám, biz’isten, hogy az orvosnak is csak sötétben mutatnám meg. Nemhogy egy strand bámulja elképedve.

Ezért javaslom innen, szerény kis blogomból, hogy építsenek korosztályos strandokat! Én ígérem, hogyha nyugdíjas leszek – de ha rosszul tartom magam már előbb – oda fogok járni. A fiatalok külön, a családok külön, és a mindenemet kirakom, ha kell, ha nem, NDK módra halloweeneset játszó nyugdíjasok is kapnának külön strandrészt. Aztán gyönyörködhetnek egymásban. Ha már arra az igencsak nehéz mozdulatra képtelenek, hogy felvegyék a melltartójukat.

Addig viszont csak bízni tudok abban, hogy az ehhez hasonló élményekben kevesebbszer lesz részem. Vagy belépek a Greenpeacebe.

A következő hétfői posztolásom sürgős nyaralás miatt elmarad!

Töröljétek le arcotokról legördülő könnycseppek bőráztató zuhatagát...

Augusztus 2-án újra jelentkezem.

Ne feledjétek, jobb egy poszt két hét múlva, mint a beöntés.

Öregszem. És ennek legbiztosabb jele nem az ősz hajszálaim, nem is a ráncosodó arcom, vagy homlokom. Hanem a szombat esték tevékenysége. Ami már nem lázas számomra. Nemrég egy szombat este elmentem egy nyitott szórakozóhelyre a Ligetbe. Már vagy 100 méterről kihallatszott a zene. 10 éve valószínűleg meggyorsítottam volna a lépteimet, hogy minél hamarabb ott legyek, folyjon a sör, menjen a buli, yeah! De most megtorpantam, és a tv elé a kanapéra kívántam magam némi nemű nasival, és a nyugalom bárányfelhőként mellkasomra ereszkedő könnyedségével.  

Istenem, nyugdíjas lettem!

A hely zajos, tömeg van és por, a színpadon meg valami albán siratóasszony énekel, és 2 másodpercnyi hallgatás után eret vágnék. A szervezőn. Na mindegy, sört azért adnak. A tömeg kissé irritál, nem igazán veszem fel a ritmust. A zenének csak barokkos túlzásnak nevezhető performancra nem igazán pörög rá a nép, körülbelül hárman állnak a színpad előtt, de ők is csak véletlenül, mert az éjszakai buszt várják. A pultnál a szokásos életkép, a bulizni vágyó fiatalok és a fiatalságot csak vágyó idősebb korosztály mind-mind képviselteti magát. Ma már nem lepődöm meg a nőiességüket tetoválással és piercinggel álcázó női egyedeken, a rövid nadrág hosszú zokni összeállításban csajozni próbáló informatikusokon, a már 8 órakor tajrészegen birodalmi lépegetőként közlekedő rocker ősküveleteken, de az emósokon, vagy éppen a másfél tonna zselével alpacinósra fésült szépfiúkon sem. Nem olyan érdekes és izgalmas már körbesétálni egy-egy ilyen bulin, mint anno volt. Én sem állok a szekrény előtt, hogy melyik fekete pólómat vegyem fel, a hajammal sem csinálok semmit, és nem veszek egy doboz cigit, mert tudom előre, hogy hajnalra elszívom az egészet. Már nem azért járok bulizni, hogy ismerkedjek, hanem hogy ne essek ki végleg baráti köreimből és ne érezzem azt, amiről írok, hogy nyugdíjas lettem.

Felelevenedik előttem, ahogy majd 10 évvel ezelőtt ilyenkor hajnalban ültem a csepeli HÉV végállomásán, némi koordinációs problémával, és azon tűnődtem nézve a leszállókat, hogy ki az a hülye, aki hétvégén 5 kor kel, hogy behévezzen a városba... Egyszerűen felfoghatatlan volt számomra, a kis cekkerrel hajnalban a városba igyekvő kisnyugdíjasok halrajra emlékeztető tömege. A HÉV-en nem egyszer elszunyókáltam és végállomáson arra ébredtem, hogy valami megrázza a vállamat, mint egy hajléktalanét, hogy ugyan már hagyjam el a szerelvényt... Aztán mire hazaértem – világosban, ami biztos, hogy egy egyik legrosszabb dolog a világon – annyi erőm maradt csak, hogy még úgy dőljek el, hogy legyen előttem egy ágy, és ne az íróasztal alatt durmoljak.
Persze ahhoz, hogy ilyen állapotba kerüljek, az kellett, hogy előtte belevessem magam az éjszakai életbe, mint orvhorgász a zavarosba. Akkoriban a hétköznapokat sem úgy kezeltem, mint az Arany Alkony nyugdíjasotthonban. Buli kedden? Ok! Szerdai sörözgetés? Ott leszek! Koleszbuli csütörtökön? Toljuk! A főiskolai gólyatábor első éjszakáján sikerült például annyira elsötétíteni a világot magam számára, hogy Z-alakban, mozdulatlanul vittek be a szobámba hajnalban... De reggel újra pörögtem, mint a búgúcsiga. Ha ez manapság történne velem, napokig szédelegnék, és infúzióval tartanának életben. Pedig még csak 31 vagyok...

Mostanában, amikor arra kerül a sor, hogy pénteken vagy szombaton csináljunk valamit, akkor az üljünk be valahova, sörözzünk, beszélhessünk a legszimpatikusabb opció számomra. Az éjszakai buszokról le-fel ugráló, dobozos sörrel rohangáló partyarcokra úgy nézek, mint aki még nem látott fehér embert. 10 éve egyszerűen el nem tudtam képzelni, hogy egy szombat estét el tudjak tölteni a tv, vagy éppen a video/dvd előtt. Most meg arra veszem rá nehezen magam, hogy kimozduljak.

Kb. 15 éves voltam, fele ennyi kiló, amikor úgy pogóztam Tankcsapdára, mint egy kamikaze berepülő pilóta, lesz ami lesz, éljen az adrenalin! Bár ezt a zenét még szeretem, ma már nem járok ilyen koncertekre, vagy ha igen, szeretem a szélén nézni, ahol kapok levegőt, és nem olvadnak a száma 5 percenként döglött angolna szagú, nagy, szőrős férfi hasak. Azt sem értettem fiatal serdülő, világmegváltó és kritikus megmondóként, hogy miképp lehet egy koncerten ülni, milyen béna, ratyi dolog egy székben végigülni egy koncertet. Talán nem gondoltam végig, sőt mi több, nem hallgattam olyan zenét, amire nem szokás pogózni.

Egyértelmű, hogy öregszem.

Édesapámnak.

Miért a svéd jéghoki válogatottnak szurkolok? Hogyan lettem Milan szurkoló? Miért szeretem Rod Stewartot, hogy szerethettem a folyamatosan magához nyúló Michael Jacksont annak fényében, hogy ma Tankcsapdát hallgatok? Miért beszélek telefonba sokszor a Fábry féle Lakatos Vendel stílusában? Miért hívnak egyesek Illés Bélának? A válasz két szó: apai örökség. 

Nem vagyok pszichológus, de azt azért vágom, hogy a gyerekekre mekkora hatással van a szülői ház nyújtotta hatáscunami. Most nem annyira a lelki izékre gondolnék, hogy mennyire vagyok nyílt, hogyan jövök ki az emberekkel vagy ilyenek, hanem sokkal inkább az ízlésemre, arra, hogy mikért is rajongok felnőttként.

Simán emlékszem, ahogy az 1988-as foci EB-n apa a hollandoknak szurkolt. És ilyenkor mit tesz a 9 éves gyerek? Hát nem fog elkezdeni drukkolni a németeknek, vagy a szovjeteknek, az már egy biztos. Akkor ő is annak drukkol, akinek az apja! Mert úgy érzi, hogy ezzel biztos jó pontokat szerez. Plusz zsebpénz, vagy mondjuk egy biológia karó bünti nélkül meg ilyenek. Vagy csak nem akar konfliktust, és nem mer még e téren sem ellent mondani. Vagy csak neki is kell egy csapat, kell egy identitás. Vagy csak jobb együtt örülni, együtt sírni. Meg lehet a suliban mesélni, hogy te ennek és ennek szurkolsz. Alakulsz, mint púpos gyerek a prés alatt. Máskor meg például a gyermek azt veszi észre, hogy nézi a hoki vb-t, amúgy nem is szereti a hokit, de ha a családfő azt nézi, akkor ő is vagány lesz, és egyszer csak üvölti, hogy hejja, hejja, Sverige! Pedig még egy nyolcadáginyi svéd sincs a családban.

Aztán itt a zene. Senki ne várja egy általános iskola alsós gyerektől, hogy magától választ zenét, azért mert neki az tetszik. Én is csak ültem a kocsi hátsó ülésén amikor a családdal mentünk valahova, és hallgattam a kazettákat (!) amit anyuáék betettek. Michael Jackson, Rod Stewart, Hungária, Modern Talking, Duran Duran. Ezekre emlékszem tisztán. Michael Jackson mondjuk amúgy is menő volt akkoriban, és sok ezer gyerek pisilt maga alá örömében, ha a Három kívánság záró klippje Jacko volt, vagy éppen a Zenebutikban lenyomták a Bad-et. Én meg imádtam a nagy sztárt idézve moonwalkalni, pontosabban én azt hittem, hogy moonwalkolok, de gyakorlatilag csak a suli tornatermének padlóját tsiztítottam a talpaimmal. Aztán Jacko lecsúszott zene ízlésem megújított polcától, de pl. Rod Stewart érdes hangjáért ma is odavagyok. Voltam is a konneksün koncerten, de erről nemrég írtam. 

Abban is biztos, hogy közrejátszik a gyerekkor, hogy mennyire lettem felnőtt koromban idióta, legalábbis a jobbik fajtából. Apám állandó hülyéskedései rámrakódtak, mint mocsári békára az iszap. Mert mi mással lehetne magyarázni, hogy majd 30 évesen, a majd 60 éves jóapámmal képesek vagyunk egy teljes telefonbeszélgetést lenyomni a Fábry féle Lakatos Vendel stílusban? Mondjuk elég fura lehet egy vadidegennek hallani, ahogy felveszem a telefont és azt mondom: Kalányos Winettout keresem...csumidázom ídösapám...

Vagy éppen azt, hogy két felnőtt férfi úgy birkózik a vasárnapi ebéd helyett a kanapén, hogy aztán együtt repülnek le a kemény padlóra, és csak azért hagyják abba, mert már a röhögéstől nincs erejük...? Hiszen az odáig rendben, hogy meg akarom ölelni édesapámat, de hogy minden egyes alkalommal le is fogom, hogy a fülébe haraphassak?

Mindig sajnáltam azokat a srácokat, akik csak annyit tanultak az apjuktól, hogy ha nem tanulnak szobafogság, és ne beszéljenek evés közben. 

Én azt, hogy mindig legyünk vidámak, bármit hoz az élet.

Ketyeg az órám. Na nem arra a biológiaira gondolok, mert az is ketyeg persze, szaporodó ősz hajszálaim a megmondhatói, hanem a simára. Mindjárt vége ugyanis a hétfőnek és még nem írtam semmit. Talán hülyeség, meg sznobkodás volt ez a minden hétfőn írok dolog, egy olyan blog esetében, amit jó esetben, ha egy tucat ember olvas... Talán elhittem, hogyha rendszeresen írok, akkor azt majd rendszeresen olvassák? Naív.

De az adott szó, ami immár írott szó lett, kötelez. Amióta ezt majd másfél hónappal ezelőtt kitaláltam, azóta minden hétfőn - de van már, hogy pénteken - gyomor van a görcsömben, hogy írni kell. Ami egyrészt jó, egyrészt rossz. Jó, mert rávesz, hogy írjak és rossz, mert rávesz, hogy írjak.

Sokszor rengeteg ötlet kering bennem, hogy miről írjak, és igencsak sajnálom, hogy nincs előttem gép, máskor meg azt érzem, hogy még ez a heti egy bejegyzés is sok, és képtelen vagyok írni, egy betűt nem tudnék leütni a klaviatúra. Ilyenkor végigpörgetem az agyamat, hogy mit láttam, mit olvastam, mi foglalkoztat, min rökönyödtem meg, vagy éppen mi nevettetett meg. Mondanám, hogy és min sírtam, de mint tudjuk egy férfi nem sír. Aztán természetesen amikor leülök, hogy na most akkor írok, persze, hogy egyik sem jut eszembe ezek közül. Talán úgy kellene csinálnom, mint a menő nyomozók, egy diktafonnal járni, kelni, és ha valami eszembe jut, felmondani. De meg lehet ezt tenni tollal és ceruzával is, mint a jó öreg Colombo. Vagy akár modern technikát segítségül hívva telefonnal rögzítem videóra a témát, este meg visszanézem. Vagy tarthatnék titkárnőt, aki kávét főz és bőszen jegyzeteli az érdekesebbnél érdekesebb témákat.
A lehetőségek széles tára adott, a baj csak az, hogy ezek egyike sincs birtokomban, amikor kellene. Marad tehát a memória. Vagyis a jó öreg agy, aminek állítólag csak 10 %-át használjuk ki.

Ez egyébként megdöbbentő adat. Azt jelenti, hogy akár 10-szer mindent meg tudnánk tenni? Hm. Tízszer annyi focimeccs adatát tudnám tárolni? Tízszer annyi volt évfolyamtársamat ismerném fel? Vagy éppen megéretném az univerzum végtelen és tágul mondatot...? Esetleg 10szer annyit tudnék dolgozni?! Mondjuk maradjunk inkább a focis dolognál...
Szóval 10%. És ez a 10 % most (n)agy bajban van. Mert valami szórakoztatót kellene írni, de nem megy. Egyáltalán írni kellene, de nem megy. Minden egyes agysejtemet összehívom, riadóztatom. Segítség! Help! Dolgozni, dolgozni! A kreatív félteke punnyad, nem jön az ihlet, elbújt az ebédre fogyasztott sült tarja alatt. Látom magam előtt, ahogy agysejtek hullanak porba, hiszen az alkotás hiánya nem maradhat megtorlás nélkül. Az idegrendszer egyre nehezebben képes a normális viselkedéshez szükséges egyensúlyi helyzetet biztosítani. Pupilláim kitágulnak, a hallásom romlik, őszülnek a hajszálaim, üres word oldalakat látok magam előtt, elkezdek szédelegni... Teljes alkotói összeomlásomat vizionálom, s hirtelen a mélybe süllyedek....

Az utolsó heti emlékképeim: strand, nyertek a németek, nem jó ez a virsli, hűtővíz, hőguta, vuvuzela, dinnye, 4 gól, autószerelő, liget, kezezés a gólvonalon, „ö” betűzés, orrdugulás, ventillátorbúgás, szúnyogölő, spórolás, újházi tyúkleves, régiházi hangos szomszédok, olasz bor....

Az egyik harcoló agysejtem egy kis fehér zászlót lengetve az mondja, legyen béke, hiszen kész a post.

Tényleg.

A következő hétfőig béke van. 

Sokunknak van olyan kedvence, olyan zenéje, amit a kocsi hátsó ülésén gyerekként szívott magába, és ha ciki, ha nem, felnőttként is szereti. Sok ismerősömnek, ha azt mondom, szeretem Rod Stewartot, úgy néz rám, mint egy pék hajnalban, vagy jó esetben elnézően mosolyog, és szíve szerint megsimogatná a fejemet, hogy jól van Pistike. Talán sikk bizonyos zenéket nem hallgatni, és sok embernek Rod Stewart egy nyálas öreg diszkós. Szerencsére ez a féle tömegízlés még csak szürkeállományom határáig sem jutott el. 

Nem vagyok zenekritikus, csak simán kritikus. Nem tudok adatokkal szolgálni, hogy Rod Stewart zenéjére milyen együttesek hatottak, hogy pontosan milyen stílusokban otthonos. Nem vágom rá, hogy melyik 1978-as számát dolgozta fel a nemtudomki, és hogy ő kitől csent el dallamokat. Egyszerű rajongóként mentem el a magenta telefontársaság szombati koncertjére megnézni a koncertet, és hogy élőben lássam azt, aki eddig csak hallottam.

Nagyjából pontosan, 8 órakor berobbant a színpadra Rod bácsi. Azért mondom így, mert már 65 éves... De ki gondolná? Ahogy a színpadra lép, látszik rajta, hogy már jókedvű, minden valószínűség szerint a szondát már kiakasztaná, de kit érdekel? Nem nyom semmilyen „jóesztét budapeszt” és hasonló bevágódós dumát, persze az is lehet, nem tudja, hol van J Na, de persze tudja és egyből a lovak közé csap. Az arcára van írva, hogy élvezi, amit csinál, és ez az, ami számomra roppant szimpatikussá teszi. Zseniálisan jól tolja. A zenekar egytől-egyig profikból áll. Két kiváló dobos, gitárosok, szaxofonos és 6 csinos hölgy: 3 zenész, 3 vokalista. Rod bácsinak nincsenek sztárallűrjei, zenitjén túl is betáncolja a színpadot, nem zavarja, hogy egyes mozdulatok már nem mennek neki. Leizzad 2 szám alatt, a hasán kigombolódik az ing, de őt ez egyáltalán nem érdekli. A hangja ugyanolyan világbajnok, mint 10 vagy 20 évvel ezelőtt. Nyomja a sót, közben úgy kommunikál a zenekarral, hogy az egyszerre profi és vicces is. Amikor hátramegy átöltözni, a két dobos lenyom egy zseniális dobszólót, pontosan, egyszerre és vérprofin, a második alkalomnál az addig csak dúdoló háttérénekesnők kaptak teret. Meg kell, hogy mondjam, az eddigi home made megasztárok együttvéve nem tudnak úgy énekelni, mint ezek a „vokalisták” külön-külön. Mindegyik nyomott egy szólót, a közönség meg úgy ünnepelte őket, mint magát Rod bácsit. Azon gondolkoztam, vajon ők hogy a fenébe nem sztárok? Mindenféle Lady Gagyi meg társaik világhírűek, míg ezekről az énekesnőkről nem sokat szól a világ, de tőlük világraszóló előadást hallgatunk.

Túlzás lenne azt mondani, hogy műértő közönség körében élvezhettem a koncertet, a mögöttem levők el voltam foglalva azzal, hogy fehér a mikrofontartó, hogy a szintetizátoroson paróka van, és hogy Rod bácsi hasa kilátszik. Istenem, mindig irigyeltem azokat, akik a lényegre figyelnek oda. Szívesen hozzászóltam volna én is, hogy mennyire gáz már, hogy a cipője talpa koszos, és azt hiszem az egyik dobos körme sincs levágva...

Rod bácsi nem kevés önkritikával is rendelkezik, ami még szimpatikusabbá teszi őt. Semmilyen sztárallűr, egyszerűen tolta a számait, az elején ismeretlenebb számok, aztán a világslágerek. A lassú romantikus számai előtt még némi iróniát is vélek felfedezni saját számaival kapcsolatban. Egyszerűen őszinte és hiteles a srác. Szeretnék bármit is olyan intenzitással és átéléssel csinálni 65 évesen, mint ő.

Egy volt sírásó, egy ex-focista, aki imádja a whiskyt, a nőket, a zene az élete, és amikor kilép 200 000 ember elé, hogy szórakoztassa őket, akkor a nép önfeledten szórakozik.

Kell ennél több egy koncerten?

Szeretem a filmeket. Minden valószínűséggel amerikai filmet láttam a legtöbbet, ahogy sokunk. Sosem jártam Amerikában, de az évek során ezeknek a filmeknek köszönhetően sokat megtudtam róluk. Picit úgy is érzem, mintha köztük éltem volna. Sok mindent megtudtam róluk, amit most meg is osztanék veletek:

A legtöbb amerikai vagy a telefon mellett, vagy az előszobában helyezkedik el otthon. Ha ugyanis valaki becsönget, vagy bekopog egy lakásba, kb. 2 mp múlva ajtót nyitnak. Ugyanez a helyzet a telefonnal is, ha valaki tárcsáz, a hívott fel szinte azonnal felveszi. Azt hiszem egy igazi amerikai az előszobában van a legtöbbet és valószínű ott a telefon is.

A számítógépek sokkal fejlettebbek Amerikában, mint nálunk. Ugyanis 2-3 gombnyomásra megnyílik az az oldal, amit meg akarnak nézni. Mi, egyszerű európaiak akár perceket is elpepecselünk azzal, hogy elérjük azt a dokumentumot, vagy fájlt, de az amerikainak elég az, ha leülnek, a klaviatúrára nem is nézve kalimpálnak kettőt, és pont az nyílik meg, amire szükségük van.

Az amerikaik nem jó megfigyelők. Ha követik őket, sosem veszik észre. Akkor sem, ha teszem azt egy autó 5 méterről követi őket órákon át, akár egy forgalmas belvárosi utcán, akár a sivatag közepén. Azt sem szúrják ki, hogyha egy autó megy mellettük 3 méterrel, míg ők a járdán sétálnak.

Az amerikaik nagyon bíznak a másikban. Bemondásra megnyílnak a kapuk. Egy szállodában, egy reptéren, egy recepción bizalmas információkat megkapni olyan könnyű, mint húsklopfolóval agyonverni egy gerincműtött nyulat. Azt mondod ez és ez vagy, ennek és ennek az ismerőse, és Szezám kapui azonnal kitárulnak előtted.

Az amerikaiak becsületesek. Akárhogy sietnek, éppen meg akarja őket ölni valaki, vagy jön a cunami, akkor is kifizetik az éttermi számlát, sőt ilyenkor általában borravalót is hagynak. Az is lehet, hogy a fél ház már ég, de ők felállnak, előveszik a dezsőt és fizetnek, mielőtt távoznának.

Az amerikai iskolákban 4 féle tanuló van: a menő, a gonosz, a jólelkű és a lúzer. A leosztás pedig úgy néz ki, hogy a lúzerek felnéznek a menőkre, és próbálnak olyanok lenni, mint ők. A gonoszok szívatják a lúzereket, akiket a jólelkűek mentenek meg, akik azért valamennyire menők is persze. Aztán a gonoszok mindig veszítenek, a menők mindig leégnek, a lúzerek mindig nyernek, és a jólelkűek boldogok. Egy svájci óra pontosságával így megy ez.

Ja, és az amerikai diákok mindig az osztályterem ajtajában állnak már csöngetés előtt, mert abban a pillanatban ahogy kicsöngetnek, ők azonnal kirohannak.

Az amerikaiak udvariasak verekedés közben. Ha 7-8 ember is támad rá egyetlenre, nem ütik egyszerre, meg ilyenek, hanem mindig egyesével támadnak rá, hogy legyen esélye. Sőt ha a támadónak háttal az áldozat, udvariasan megvárják, amíg az szembe fordul velük.

És csak a csinos amerikaiak mennek strandra.

Hétvégén a Pannon borfesztiválon jártam a Vajdahunyad váránál. Szeretem a jó borokat, bár tekintettel az aznapi 3420 fokra, inkább sört kívántam, ám valószínű szemen köptem volna magam, ha sört iszom egy borfesztiválon. A finom magyar borok mindig jólesnek, így tehát lelkemben égő rőzsedalokkal, és a hűsítő sör gondolatáról önként és duzzogva lemondva vágtattam ki a borfesztiválra.

Nem is nagyon láttam, hogy bárki sört ivott volna, de az kiderült, hogy ha sör nem is, de pár, talán oda nem illő portéka képviseltette magát, hiszen az élelmes kereskedők ráépültek a fesztiválra, mint gyöngytyúk a takonyra. A bejáratnál egy dél-amerikai indián csapat pánsípos zenéje fogad. Megvárom a többieket, addig a farkasos szőtt takaró előtt sípoló srácokat hallgatom, és fél óra alatt eljutok oda, hogy indián zenéből lediplomázhatnék. Amikor abbahagyták egy picit, esküszöm a mennyekben éreztem magam. A kereskedői pavilonok sora pedig kígyózik egészen az építés alatt álló Műjégpályáig... Van itt minden, mi szerszámnak ingere. Itt a nép, tolong a tömeg, akkor gyerünk nekik gumicukrot, szalmakalapot, pólót, sapkát meg olcsó drágakövet! Persze azt gondolná az ember, hogy egy finom borfesztivál közönsége nem izgul rá erre, mint floki a lábtörlőre, de ahogy néztem volt bőven érdeklődő.

Természetesen nem vártam, hogy sommeliék tömege lépkedjen a kisujját oldalra tartva óvatosan a bódék között, és körözgetnek a borospohárral órákig bandzsítva, hiszen inkább volt ez fesztivál, mint borfesztivál. Azonban egy dolog mellett nem tudok úgy elmenni, hogy ne kezdjen el a bal szemem tikkelni.

Ez a zene.

Egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogy egy amúgy azért jól megszervezett, hangulatos fesztiválon, még ha a bulvárújság - a főszponzor – meg is próbálta erősen besatírozni a látogatók ízlésvilágának piciny fehér foltjait, miért kell ABBÁ-t tolni? Most képzeljük el, ülnek a főszervezők a meetingen, és azon filóznak, hogy mi szóljon, amíg az élő zenekar épp beáll. „Ja, az ABBA jó lesz. Megy a borhoz. Ja, az mindenhez megy. Mikor? Melyikhez? Hát mikor melyikhez.”

Komolyan mondom, a bornak is más az íze, ha közben ABBA szól. Pontosítok, nem más. Rosszabb. Aztán persze jön az élő együttes. Hárman vannak, lelkesek, de mondjuk jegyet nem vennék a koncertjükre. Olyan nesze semmi, halld meg jól élmény. És tolják agyba-főbe a Demjén Rózsit... De a baj az, hogy valószínű kisebbségben vagyok a zenéről most megfogalmazott véleményemmel. Ha becsukom a szemem, nem sok választ el attól, hogy ne egy vidéki esküvő 8 fogásos menüje utáni össznépi buliján érezzem magam. A közönség persze lelkes, páran az asztalon is táncolnak. Ez utóbbit inkább az alkoholmennyiségre fogom, valószínűleg akkor is táncolnának, ha Bajor Imre olvasna fel 18. századi orosz verseket. A színpad előtt is jól szórakoznak sokan, kezdem azt hinni, velem van a baj.

Lehet, hogy picit túldimenzionáltam, hogy borfesztivál? Miért predesztinálná a zenét, hogy ki mit iszik? Na megyek, iszom is egy finom Tokaji Aszút, az jól megy a Nagyecsedi Feketeszemekhez, amit hallgatok.

Hétköznap este, nincs erőm semmihez, kapcsolgatom a Nagy Szórakoztató Képcsövet. És tulajdonképpen mindenhonnan ugyanaz folyik: oszlásnak indult tetemek felett szemöldök ráncolva álldogáló nyomozók, meg különböző laborokban okoskodó piercinges asszisztensek. A hét fele azzal telik el, hogy vérengző gyilkosok, szadista pedofilok tetemei felett merengő Colombo-hamisítványokat kell nézni. Egy-egy sorozat oké, de hogy ennyi ölős, gyilkosos, jajdeizgulós műsor? Vegyük csak azokat a népszerű csatornákat, amik a legtöbb helyre eljutnak kis hazánkban - ertéel, tévékettő, viaszat -, és hogy a posztom ne hiányolja a konkrétumokat, pár sorozat, amit tolnak: NCIS, CSI: A helyszínelők, Trauma, Gyilkos számok, Gyilkos sorok, Gyilkos elmék, Esküdt ellenségek: Különleges ügyosztály, Szellemvadászok, Dr. Csont, Nyomtalanul és így tovább...

Ez eddig rendben is lenne, na de hogy ennyi?  Rajtam kívül ez senkit nem zavar? Ennyire ki van éhezve a nép a gyilkosok utáni nyomozásra? Vagy csak ki vagyunk téve a kereskedelmi csatornák kénye-kedvének, és a főszerkesztőkben minimum fejeként 2 Petrocelli lakozik? Én valahogy nem izgulok rá ezekre a sorozatokra, főleg, hogy iszonyúan egy sémára nyomulnak:
először a hulla, aztán jönnek a nyomozók és helyszínelnek, aztán tippelnek, aztán a labor, aztán megint tippelnek, persze mindig van egy okos, aki szembe megy a többiekkel és aztán igaza lesz, aztán gyanúsítottak előkeresése, azok tagadnak, aztán a rejtély leleplezése, feloldás. Ámen. Ez már uncsi.

Ne álljunk meg csupán itt!

Legyen minden műsor ilyen!

Mondjuk a híradó, ahol az első hír után megölhetnék a bemondót és csak a sporthíreknél derülne ki, hogy a fővilágosító volt a gyilkos.Vagy ott vannak a betelefonálós műsorok. Kit ne idegesítetnének a másfél órán keresztül egy bé betűről beszélő, sipítozó műsorvezetők? Küldjünk nekik antraxot, aztán a kedves nézők 240 +Áfa/percért találják ki, ki a gyilkos, nyomozzanak!
De ne hagyjuk ki a parlamenti közvetítéseket, ahol eddig csak szóban gyilkolták eddig a felek egymást. Most mehetnek igaziból, élőben! Ki szúrta le a házelnököt? Az ellenzék tagad, a köztársasági elnök bizonyítékot hamisít!Lottósorsolás? Tegyünk a páros számokba bombát, a páratlanba kloroformot, aztán lesz, ami lesz! A közjegyzőkről kiderülhetne, hogy beépített titkosügynökök, akik lezárják az élő adást, mi meg izgulhatunk, hogy kinek állhatott az érdekében ez az egész.
Főzőműsor? Smafu! Mérgezett padlizsánnal ölünk, és a desszerthez érve megfejtjük az igazságot, addig pedig az ételszínezékeket vizsgáljuk át tüzetesen.
Élő show műsorok? Legyen az első meghívott vendég már eleve hulla! A közönség sikoltozik, a showman megkéri a második meghívott vendéget, aki véletlenül épp egy nyugalmazott nyomozó, hogy derítse ki, ki a gyilkos.

A sort a végtelenségig folytathatnám, de mennem kell.

Azt hiszem, megöltem valakit.