Havi egy-két alkalommal járok hipermarketbe nagybevásárlást tartani. Általában oda, ahol sok, önbecsülésében megtépázott férfi örömittasan olvassa a szlogent, melyet nőtől ritkán hall: a legkisebb is számít! Szóval, ha a hűtőszekrény már tátong az ürességtől, és az egyetlen ehető dolog maga a jég, akkor ellátogatok ide. Nem játszom a sznobot, hogy "jaj de ciki idejárni, úristen de soha nem tennék ilyet", fogom magam elmegyek, egy kalap alatt megveszem, amit kell, ami ott aránylag olcsó oszt’ csókolom! (A gyengébbek kedvéért, nem, nem rakom kalap alá amit vettem és én sem hordok kalapot.)
Nem is ezzel lenne a gond, hanem azzal, hogy mostanában egyre többször rám tör az emberiszony. Nem félek, és még csak nem is undorodom embertársaimtól, nem vagyok pszichopata, BKV-ellenőr vagy ilyesmi. Egyszerűen a tömeg, a tötyögés idegesít. Néha olyan erősen kapaszkodom a bevásárlókocsiba, hogy menetet vág a tenyeremen...
Jönnek az emberi evolúció zsákutcái, a még fel nem fedezett törzsek, a pulzusom meg a benzinárakat is veri...
Nézzük is meg sorjában a Homo Tescotis fajtáit, azok jellemzőit!
Van az a típus, aki egy amfetamin-kezelés alatt álló lajhár sebességével közlekedik. Mintha várost nézne. Övé az egész hipermarket, és pont leszarja, hogy elférnek-e mellette vagy sem. Órákig elnézegeti a kínai import ananász konzervdobozt, de olyan áhítattal, minta a Bibliát olvasná. Ha véletlenül észre is veszi, hogy útban van, esze ágában sincs arrébb menni. De hiszen ő több mint 100 Ft adott a kocsiért! Ő itt vevő! Nem azért jár ide, hogy bárki elől megfutamodjon! Ha véletlenül mögé kerülsz jobb, ha találsz valami olvasnivalót, mert jó időt el fogsz tölteni mögötte....
Aztán van az a típus, aki meg azt hiszi, az övé az egész hipermarket, és az csak azért épült, hogy ő rallizzon. Harcias, agresszív, úgy tolja a kocsit, mint Ben Húr! Nem tér ki senki elől, beelőz, a cél érdekében minden eszközt kihasznál. Legyen az egy tojások mellett órákig ácsorgó szegény nyugdíjas néni, vagy a gyerekeit kocsikáztató anya, ez a típus megy, mint az atomvonat és Dolf Lundgrent megszégyenítő mozgással halad. Csak ő és a bevásárlólista! Vásárlás vagy halál!
Vannak az álomkóros Holle anyók...
Kedves idős emberek, főleg nénik, akik kilépnek
ebből a dimenzióból és Alíz és a csodaország világát keverik a csodálkozó biciklis postáséval.
Nem is arról van szó, hogy nem veszik tudomásul, hogy mások is vásárolnak, egyszerűen észre sem veszik! Folyamatos szemkontaktus van köztük és a túristaszalámi között, így olyan apróságokkal nem tudnak foglalkozni, hogy mások is vannak a hipermarketben, vagy éppen mindjárt nekimennek a hét ajánlatának: unisex szoknya most 7500 Ft helyett csak 11400 Ft!
Vannak a családi életet élő, kisebb, 5-7 fős populációk. Egymaguk egy teljes sort lezárnak, és annyira el vannak foglalva a saját kis világukkal, hogy nem igazán izgatja fel őket, ha valaki éppen nem tud elférni mellettük. Természetesen senki nem kíváncsi arra, hogy Feri miért ette meg múltkor az összes pacalt, és miért kell megint venni, bezzeg, ha nem zabálna ennyit... Sokszor felkapom a fejem, mert azt hiszem nekem szól valaki, de csak egy másfél kilométerrel mögöttem bambuló vásárlónak látszó férfinek üvölt oda a neje, hogy "Gyere már, Kálmánék 8-ra jönnek, siessünk! Nem is beszélve az olyan finom Kazinczy stílusú, könnyed párbeszédekről, mint a: „azt mi a faszomnak kell megvenni”, vagy a „gyere már baszdmeg, az nem kell...” Sokat tanulhat az ember ezekből az esetekből. Feltéve, ha józsefvárosi kocsmákban akarja leélni élete hátralevő részét...
Végül ott van a neked megyek, de nem kérek elnézést neo-paraszt típus. Aki a hagyományos kocsival is úgy megy, hogy kétsávossá teszi a körforgalmat, balkéz szabállyá a jobb kéz szabályt, és úgy pofátlankodik be eléd, hogy még neki áll feljebb, hogy miért nem magadtól ajánlottad fel, hogy vághasson eléd. Ha egy méternél közelebb mész kocsijához, eluralkodik az arcán a pittbullitisz... Mázsaszámra pakolja be a kocsiba Adolfnak, a házi pitbullnak szánt 50 kg-os kutyakaja csomagokat. És soha nem alacsonyodik le holmi kommunikációra az untermenschekkel, vagy ha igen, az egy mondatra való baszdmegelés Rekordok Könyvébe illő.
Én meg csak állok néha, és szépen csendben megy fel bennem a pumpa... Szívem szerint egy szamuráj karddal vágnék magamnak utat. Csak úgy repülnének a kezek meg a lábak.
Vagy csak egyszerűen beírnék a parasztkönyvbe.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.