Send up comedy

Öregszem. És ennek legbiztosabb jele nem az ősz hajszálaim, nem is a ráncosodó arcom, vagy homlokom. Hanem a szombat esték tevékenysége. Ami már nem lázas számomra. Nemrég egy szombat este elmentem egy nyitott szórakozóhelyre a Ligetbe. Már vagy 100 méterről kihallatszott a zene. 10 éve valószínűleg meggyorsítottam volna a lépteimet, hogy minél hamarabb ott legyek, folyjon a sör, menjen a buli, yeah! De most megtorpantam, és a tv elé a kanapéra kívántam magam némi nemű nasival, és a nyugalom bárányfelhőként mellkasomra ereszkedő könnyedségével.  

Istenem, nyugdíjas lettem!

A hely zajos, tömeg van és por, a színpadon meg valami albán siratóasszony énekel, és 2 másodpercnyi hallgatás után eret vágnék. A szervezőn. Na mindegy, sört azért adnak. A tömeg kissé irritál, nem igazán veszem fel a ritmust. A zenének csak barokkos túlzásnak nevezhető performancra nem igazán pörög rá a nép, körülbelül hárman állnak a színpad előtt, de ők is csak véletlenül, mert az éjszakai buszt várják. A pultnál a szokásos életkép, a bulizni vágyó fiatalok és a fiatalságot csak vágyó idősebb korosztály mind-mind képviselteti magát. Ma már nem lepődöm meg a nőiességüket tetoválással és piercinggel álcázó női egyedeken, a rövid nadrág hosszú zokni összeállításban csajozni próbáló informatikusokon, a már 8 órakor tajrészegen birodalmi lépegetőként közlekedő rocker ősküveleteken, de az emósokon, vagy éppen a másfél tonna zselével alpacinósra fésült szépfiúkon sem. Nem olyan érdekes és izgalmas már körbesétálni egy-egy ilyen bulin, mint anno volt. Én sem állok a szekrény előtt, hogy melyik fekete pólómat vegyem fel, a hajammal sem csinálok semmit, és nem veszek egy doboz cigit, mert tudom előre, hogy hajnalra elszívom az egészet. Már nem azért járok bulizni, hogy ismerkedjek, hanem hogy ne essek ki végleg baráti köreimből és ne érezzem azt, amiről írok, hogy nyugdíjas lettem.

Felelevenedik előttem, ahogy majd 10 évvel ezelőtt ilyenkor hajnalban ültem a csepeli HÉV végállomásán, némi koordinációs problémával, és azon tűnődtem nézve a leszállókat, hogy ki az a hülye, aki hétvégén 5 kor kel, hogy behévezzen a városba... Egyszerűen felfoghatatlan volt számomra, a kis cekkerrel hajnalban a városba igyekvő kisnyugdíjasok halrajra emlékeztető tömege. A HÉV-en nem egyszer elszunyókáltam és végállomáson arra ébredtem, hogy valami megrázza a vállamat, mint egy hajléktalanét, hogy ugyan már hagyjam el a szerelvényt... Aztán mire hazaértem – világosban, ami biztos, hogy egy egyik legrosszabb dolog a világon – annyi erőm maradt csak, hogy még úgy dőljek el, hogy legyen előttem egy ágy, és ne az íróasztal alatt durmoljak.
Persze ahhoz, hogy ilyen állapotba kerüljek, az kellett, hogy előtte belevessem magam az éjszakai életbe, mint orvhorgász a zavarosba. Akkoriban a hétköznapokat sem úgy kezeltem, mint az Arany Alkony nyugdíjasotthonban. Buli kedden? Ok! Szerdai sörözgetés? Ott leszek! Koleszbuli csütörtökön? Toljuk! A főiskolai gólyatábor első éjszakáján sikerült például annyira elsötétíteni a világot magam számára, hogy Z-alakban, mozdulatlanul vittek be a szobámba hajnalban... De reggel újra pörögtem, mint a búgúcsiga. Ha ez manapság történne velem, napokig szédelegnék, és infúzióval tartanának életben. Pedig még csak 31 vagyok...

Mostanában, amikor arra kerül a sor, hogy pénteken vagy szombaton csináljunk valamit, akkor az üljünk be valahova, sörözzünk, beszélhessünk a legszimpatikusabb opció számomra. Az éjszakai buszokról le-fel ugráló, dobozos sörrel rohangáló partyarcokra úgy nézek, mint aki még nem látott fehér embert. 10 éve egyszerűen el nem tudtam képzelni, hogy egy szombat estét el tudjak tölteni a tv, vagy éppen a video/dvd előtt. Most meg arra veszem rá nehezen magam, hogy kimozduljak.

Kb. 15 éves voltam, fele ennyi kiló, amikor úgy pogóztam Tankcsapdára, mint egy kamikaze berepülő pilóta, lesz ami lesz, éljen az adrenalin! Bár ezt a zenét még szeretem, ma már nem járok ilyen koncertekre, vagy ha igen, szeretem a szélén nézni, ahol kapok levegőt, és nem olvadnak a száma 5 percenként döglött angolna szagú, nagy, szőrős férfi hasak. Azt sem értettem fiatal serdülő, világmegváltó és kritikus megmondóként, hogy miképp lehet egy koncerten ülni, milyen béna, ratyi dolog egy székben végigülni egy koncertet. Talán nem gondoltam végig, sőt mi több, nem hallgattam olyan zenét, amire nem szokás pogózni.

Egyértelmű, hogy öregszem.