Nehéz feladat. Összefoglalni egy olyan élményt pár sorban, amiből 117 Háború és békét meg lehetne írni... De csinálom, mert ez az élmény, amit szeretnék megosztani a barátaimmal, nem pedig az, hogy éppen hol kávézom, hány szelet párizsi van a reggeli zsemlémben, vagy milyen a bélműködésem. Aki ismer, tudja rólam, mekkora Milan-fanatikus vagyok, és most el is tudok büszkélkedni az élményeimmel, képekkel kiegészítve, hogy el tudjátok képzelni, milyen az, amikor valaki úgy repül, úgy hagyja el kicsit a valóságot, hogy nem szed be semmit, és nem szúrja magát... "A futball nem pusztán élet és halál kérdése: sokkal több annál.(Bill Shankly)

2011. május 13. péntek este 20 óra - Milánóba (f)elvonulási tér
 

Egy emeletes busszal, hetvenedmagammal az AC Milan Szurkolói Egyesület szervezésében irány Milánó! Aki vállal két nap alatt 27 óra buszozást a csapatáért, arra két jelző létezik. Mindkettő a fanatikus. Este 20 órakor indulás. Bár péntek 13-a van, minden rendben megy. Milanos vagyok, nem babonás. Indul a busz és indul a hangulat. Már a Rákóczi úton megy a nagy ki kit venne meg, adna el nyáron matekozás. Páran aztán Székesfehérváron, Siófokon, Nagykanizsán, és a szlovén-magyar határon még felszállnak (nem, nem szomáliai menekültek), így lesz teljes a létszám. Aztán 2 óránként pihenő, lelkes-fáradt zombik szállnak ki a buszból, hiába más-más ország, az ÖMV mindenhol ugyanolyan. A busz lenti részen általam nagyjából ismert banda jön össze. Sanyi, mint mindig, megállás nélkül szórakoztatja a népet Princszel egyetemben. Finoman szólva ketten isznak annyit, mint a teljes felső szint, istenem, ez az alkoholizmus. Prince olyan ridegre issza magát, hogy a 25 centi széles közlekedő vájatban alszik a végén. Előtte azonban egy fogadalom miatt 50-szer el kell énekelni a Pippo-dalt különben köcsög. Végül nem lett az. Egy labda is velünk utazik a buszon, az egyes megállóknál rugdossuk is lelkesen. Csak jobb, mintha a benzinkutasokkal tennénk ugyanezt. A társaság hajnalban elalszik. Álmainkban Pippo Inzaghi visszainteget.  

Szombat 10 óra - Az álmok parkolója
 

Milánóba érkezés délelőtt 10 óra körül. A San Siro felé közeledve egyre melegebb érzés fog el, és nem arra gondolok, hogy pisilni kell. A város nyugodt, nem túl forgalmas, hiszen reggel 10 óra van. A stadion parkolóját most nyitják. Séra Attila, a város egyetlen inter szurkolója, az utazás egyik szervezője, ott találkozik velünk, kiosztja a jegyek, és útbaigazít minket. Minden rendben. Nagyon korrekt srác, bár most kicsit szomorú. Mi meg hatszor voltunk egymás után  2004 óta... Közben megjelenik az első árus, akit Sanyi Balotellinek nevez el. Alig várja, hogy leszálljuk, és vásároljunk tőle. Egy hatalamas, fehér fogsor világít be az ablakon, aztán egy sálat mutat nagy bőszen, de a többség tudja, hogy annyi árus lesz a városban ma, hogy nem kell elkapkodni. Azon megy a poénkodás, hogy majd leszállunk, és azt mondjuk neki, interesek vagyunk és nézhet. Őszintén szólva nekem nem menne. Egyszerűen a beszédközpontom blokkolná. Interista ritorni pazzo!

Mindenki leszáll, a stadiont fotózza és kinyújtja elgémberedett tagjait. Van, aki először jár Milánóban és először látja a szentélyt, így az első percek a vad fényképezőgép-kattintgatásoké. Pár millió kép elkészül gyorsan. Óriási örömmel látom, hogy épül a metró! Akkor hamarosan megáll a stadionnál, hát finoman szólva, már ideje volt. Bármikor is kezdték el építeni, nagyon nagy összegbe fogadnék, hogy előbb jutok el metróval a San Siróhoz, mint a 4-es metróval bárhova. A stadiont ötödször látom életemben, de most is ugyanúgy lenyűgöz. Fantasztikus. Egyelőre üres a parkoló, csak mi vagyunk, de már előre vízionálom, ahogy este alig találom meg a saját buszunkat. Teszem hozzá így is lett. Azt mondjuk nem kalkuláltam bele, hogy épp futni fogok, mert a meccs már elkezdődött..

Eligazítás után a csapat indul be a Dómhoz. A városban lépten-nyomon érzékelhető, hogy ma lesz valami. Az, hogy két városi csapat van, az csupán pár igénytelen falfirkából derül ki, illetve egy, az életét valószínűleg már megunt öreg biciklis bácsi kiabálja oda nekünk olaszul, hogy szégyenljük magunkat. Szégyenlem is, amiért nem vágtam hozzá valami nagy fémtárgyat. Úton-útfélen árusok, csak milanos cuccok, bajban is van Sanyi, aki a sógorának akar intes sálat vinni. A metróban a 3 eurós napijegyet megveszem. Bár az ellenőr is tuti milanista... A társaság kisebb csoportokra oszlik, az én csapatom a Dóm melletti diGennaro nevű pizzériában kezdi a programot egy ebéddel. A pincér vagy iszik, vagy lövi magát, mindenesetre nagyon jó a kedve. Felolvassa Sanyi pólójáról a „Sono ungherese, sono milanista, la vita é bella” szöveget. Érti, és tetszik neki! Örülünk. Én duplán, mert nagyjából én találtam ki. Egy másik asztalnál egy család ül, az apa érdeklődik honnan jöttünk. Elmondjuk. Ismeri az országot. Emeli ránk poharát, és "forza milant" mond. Szeretem. A pincér srác egyszercsak megjelenik, majd pisszegve tölt két kupica ingyen grappát. Aztán hoz ingyen sört. Remélem a diGennaro franchise Pestre is elér majd... Jó hangulatban elbeszélgetünk, jól érezzük magunkat. Én speciel nem olyan pizzát kapok, amit kértem, de ez is finom, és az ingyen sör kortyolgatása közben nem is érzek különösebb késztetést arra, hogy pattogjak.
Kaja után beszabadulunk a Milan Pointba, ahol többen vannak, mint nyugdíjasok a siófoki Tescoban trappista sajt akciókor! Kissé furán van kialakítva az üzlet, egy dolog garantált, a sorban állás. Persze kit zavar ez, amikor telis-teli van az üzlet szebbnél szebb Milanos relikviával! Vennék is egy IFA-nyit, de sajnos a pénztárcám mást mond. A pénztárhoz nagy a sor, kissé lassú az ügymenet, de nyugodt vagyok. Bár amikor már a 3. olasz pofátlankodik elém, azon gondolkozom, hogy a tarkójára üvöltök. Aztán megvan a cucc, irány a Dóm tér! Chi non salta nerazurro, eh!

Szombat 15-18 óra – Mindenki hozott magával még egy embert

A játékosokkal teli nyitott busz ideérkezése ¾ 18-ra van megígérve, mi már 15 órakor ott vagyunk. Közel kerülünk a kordonhoz, második sor. Várunk. A nap nagyon süt, és egyre többen leszünk. A kevés alvás és a napsütés kikezd, de kemény vagyok, mint a vídia. Kattintgatok és várom a csapatot. Közben egy hatalmas kivetítőn Milan meccs összefoglalók mennek és rengeteg Milan gól. Kétpercenként rákezd a tömeg egy rigmusra, velük tartunk, ugrálunk, énekelünk! Lassan ki lehet tenni a telt ház feliratot. Csak hely nem lenne neki, Aztán majd’ 3 óra után jön a busz, először egy olyan, amin szurkolók vannak, erre persze mindenki vadul fotózni kezd, aztán amikor látják, hogy ezek nem a Milan játékosok, jön a váffánkúlózás. De aztán jön a csapatbusz is, óriási örömködés, fieszta! Lassan Sziget-érzésem van, csak itt kevesebb a német punk. Egyre inkább kezdek szardínia lenni. Hihetetlen az a szeretet, ami a csapat felé árad! Csapat és szurkolók eggyé válnak, és ezt nem csak a szentimentalizmus mondatja velem. Egy idő után döntenem kell, hogy folyamatosan kamerázok, vagy lerakom a kezem és ott is marad, a  váltogatás ugyanis nem megy, annyian vagyunk, hogy most tényleg egy tűt nem lehetne leejteni. De még egy füstbombát sem. Megcsinálta a csapat, de megcsináltuk mi is! Még mielőtt a játékosok elindulnánk, páran a metró felé vesszük az irányt nagy cselesen. Ekkora tömegen átmenni nem könnyű, le is morzsolódnak páran. Hihetetlen, hogy 5 méteren 3 ember el tud tűnni. Metró lezárva. Gratulálok, okos szervezés. Senkinek nem jutott eszébe, hogy a maroknyinak még véletlenül sem nevezhető tömeg netán-netán egyszerre indul a stadion felé!? Miért ne mehetnének le a metróba azok, aki nem várják végig az ünnepséget, a turisták, vagy az a 4 inter drukker?  Etooooooo, Etooooooo, Etooooooo, Etooooooo, Etooooooo, L'hanno visto con le rose con le rose nel metròòòòò!

Szombat 18-20 óra – Dóm-térről a San Siroig BMV-vel, azaz busz, metro, villamos

Várunk, amíg nincs vége a ceremóniának. Na akkor aztán teljes a tömeg. Mindenki le a metróba. Fullon vagyunk. Jön a metró. Tele van. Az okosok elrohantak egy megállóval előre, és ott szálltak fel. Mondanám, hogy az arcunkba nevetnek, de nem nagyon van levegőjük. Jön a következő. Fullon van. Életükért küzdő olasz családok szállnak le róla. A hangulat eközben olyan, mint a stadionban, a szurkolók folyamatosan énekelnek, ugrálnak, a szemközti peronon lévőknek integetnek, nekik, illetve velük énekelnek. Olyan a hangulat, mintha meccsen lennénk. Csak arra tudok gondolni, hogy remélem, az igazi meccset is látjuk... Az, hogy senki nem esett a sínekre csak azt bizonyítja, hogy ha van isten, az is rossonero.

Körülbelül a 8. metróra tudunk felszállni, de csak azért, mert sokan leszállnak: a hangosbemondó mondott valamit. Gyanús ez, rosszat sejtek. És jól sejtem. A metró nem megy tovább, el kell hagyni. Vissza, fel a felszínre, megint a Dóm-tér, és már 19:37. Pánik tüzei gyúlnak lelkemben. Irány a villamos. Természetesen dugig a megálló. Jön a villamos. Az is dugig. Az ötödik sorban állunk, esélyeink, mint Maléter Pálnak a főtárgyaláson. De aztán csak fogynak az emberek, mi pedig odatódulunk a villamosra, és egy életünk, egy halálunk felpaszírozzuk magunkat! ...kétszer jött nekem a villamos ajtaja, mire becsukódott. Iszonyú tömeg. A vili 1 km/ óra sebességgel indult neki az útnak. Felfelé gyorsabbak vagyunk, úgy rázkódik a szerelvény. Heringként, de büszkén utazom. A vezető hölgy okos, nem áll meg sehol. Nálunk Pesten már tuti megállt volna és hívta volna a rendőröket, vagy bemondta volna, hogy amíg ez a huligánkodás megy, addig a villamos nem megy tovább. Mondjuk ott helyben maghalt volna. Az egyik megállóban valaki kinyitja az ajtót, miután egy keves olasz család akar a vesémen keresztül leszállni. Na mondom, most figyelek. A peronon egész Olaszország arra vár, hogy kinyíljon az ajtó és becsődülhessenek. Az ajtó nyílik, lelépek, hogy a család le tudjon szállni, és amikor azonnal visszalépnék a lépcsőre, már öten fel is szálltak. Na de most betelt a pohár! Én itt nem maradok. Kahy, akivel ketten maradtunk az összes Newton-törvényt meghazudtolóan még fent van. Ha kell Dugovics Tituszként magammal rántok párat, de én is fent leszek! Mint a Terminátor, megfogok két műanyag rúdat, és behúzom magam. Sikerült! A teljes villamos énekel tovább, 600 fok, izzadok mint a ló, de a stadion felé haladunk! Majd fél óráig úgy érzem magam, mintha egy metál koncerten pogóznék egy finn szaunában. De örülök, hogy jó felé megyek, és élvezem, ahogy befogad a nagy milánói tifosi család, beolvadok, egyek vagyunk, énekelünk, mulatunk. Aztán át kellett szállni egy buszra, ami már közvetlenül a stadion elé vitt minket. Gondoltam szerzek egy életre szóló élményt, és megénekeltetem az ultrákat. Megvártam azt, amikor éppen semmilyen rigmus nem szól, és egyszer csak elkezdtem, hogy: Oi, oi, oi...A busz pedig válaszolt. Lesz mit mesélni az unokáknak! Ez egy olyan felejthetetlen élmény, amiről mindenki álmodik, amikor a tv előtt nézi kedvenc csapatát, és szeretne egyszer kijutni. Kívánom minden szurkolótársamnak, hogy egyszer élje ezt át!

Szombat 20-0 óra – Szalagavató 80 000 vendéggel

A meccsről az odaút miatt 4 percet késtünk, a meccs eleji koreóról lemaradtunk, mint a borravaló. A gólokról, a fantasztikus hangulatról szerencsére nem! Nehéz leírni azt, amikor 80 000 ember ordít tele torokkal, amikor zászlótenger, füstbomba, görögtűz élteti a csapatot. Meg sem próbálom. Mindenki jusson el egyszer ide, de tényleg. Ez a része az útnak, amit a neten, a tv-ben mindenki láthatott, így erről nem is írnék bővebben. Mondjuk a tűzijátéknál féltem, hogy bejön még két artista meg egy bohóc és kimegyek, de engedtessék meg ez a kis cinizmus, a tűzijátékot annyira nem kedvelem. Viszont volt egy pillanat, amikor majd könnyes lett a szemem, amikor rámtört az érzés: itthon vagyok! Hihetetlen ez az ünnepség! 7 szűk esztendő után újra Itália tetején vagyunk! És azt hiszem, le sem akarunk szállni innen! Éjfélkor jöttünk a stadionból, életünk egyik legnagyobb élményével. Folyamatosan zúgtak az egyes szurkolói rigmusok, legtöbbet az Eto'o-dal, amit aztán itthon megnéztem a guglin, hogy mit is jelent és végre megtanultam a szövegét is. Aztán a nagy izgalmakra gyorsan elvásároltam még pár eurót, hogy ne nyomja a zsebem. Lassan visszasétálok a buszhoz, de nem akarok felszállni. Milano, siamo noi!

Vasárnap – Jövőre, veled, ugyanitt

A visszaúton elég hamar, hajnali 2-kor a társaság bealudt, szerintem még a sofőrök is húnytak egyet. Mindenki kifáradt az odaút és a fieszta fáradalmaiban. A felső szinten lévőkkel nem kommunikáltam annyit, de abban biztos vagyok, hogy mindenkinek kivétel nélkül életre szóló élmény volt, akárhanyadszor is volt kint. Innen üdvözlöm őket, és remélem, a következő bajnokavatón, jövőre újra találkozunk.

Valamikor 15 óra körül érkeztünk délután Pestre. Hazaballagtam, pár centivel a föld felett járva... Hazaérve egyszer csak azt vettem észre, hogy egyedül a lakásban azt énekelem, hogy: „Oi, oi, oi, oi, oi, oi, oi, Pippo Inzahgi segna per noi...”

Biztos vagyok benne, hogy a másik 70 utazó válaszolt rá.