Send up comedy

Megpróbálkozom a blogom belül a folytatásos teleregény műfajával! Mézesmadzagként most csak az első oldalakat közlöm, és utána is csak részletekben a teljes művet. Mondjuk nem túl hosszú, és előfizető sem lesznek az oldalnak, de úgy érzem ezzel a blogírás újabb eposzi lépcsőire léptem...Történt, hogy egyszer vakbélgyulladással bekerültem a csepeli kórházba, 18 évesen. Hihetetlen kalandokon mentem keresztül amit ott és akkor papírra vetettem – szó szerint kis fecnikre írtam -, immár 13 éve. Most közzéteszem eme miniregényt.

Előszó

"E pár oldalas mű megpróbálja megmutatni, hogy milyen ma az élet a magyar kórházakban. Természetesen helyenként túloz, de a legtöbb esetben rámutat a hiányosságokra, a szörnyűségekre, és megmutatja „A” drámát. Én tényleg ott voltam, tényleg mindent láttam. A mű nem a képzelet, hanem az én szüleményem. A leírtakért, az akkori állapotomra hivatkozva, nem vállalok felelősséget. És nem elfeledni: mosolyogj, egészséges!"

Kész! Elég! Nem bírom tovább! Most előtört az írói vénám. (Ez az a vénám, amelyiket még nem szurkálták teljesen szét. Lassan olyan leszek, mint egy két lábon járó tésztaszűrő.) Az a helyzet, hogy itt fekszem a Csepeli Kórháznak becézett mennyei paradicsom sebészeti osztályán, és odáig fajultam, hogy papírra vetem „élményeimet” nehogy később elfelejtsem. Habár azt kötve hiszem, hogy ez a pár nap kikapcsolódás valaha is kitörlődne az emlékeimből. Azért írom le mégis, hogy hátha az infúziók és a beöntések elmossák a még utolsó, hősiesen küzdő agysejtjeimet. Meg valljuk be, nagyon elegánsan hangzik:
„- Mit csinálsz?
 - A memoire-omat írom…”
Csak így franciásan, hogy még jobban hangozzon. Miért, annyi híres ember írta meg a történeteit, visszaemlékezéseit, emlékeit, nem? De. Igaz nálam csak az egyik stimmel: híres nem vagyok, de emlékeim nekem is vannak.

Ötös kórterem, ötös ágy… Ha belépünk a szobába, akkor balról az utolsó, az 1…2…3…4…5.Óh, az a drága ágy! Érdemes lenne talán még itt az elején pár szót szólni erről az új barátomról. Az az igazság, hogy kapcsolatunk elején nagyon távolságtartó volt, és rideg. Sőt hűvös és kemény. Na ez az! A keményen van a hangsúly. A lepedő és az ágy vasszerkezete között egy úgynevezett kirakatszivacs volt. Tudják az a fajta, amelyik olyan vastag, hogy át lehet látni rajta…Szóval ez a drága ágy a napok múlásával egyre jobban megszeretett és a végén olyan lett, mint a kezes bárány. Olyan puha is… ami pedig azt jelentette, hogy a közepe behorpadt, és egyszer csak azt vettem észre, hogy süllyedek. Sebaj! Ha így folytatom, nemsokára fel tudom venni a padlóra esett tollat az orrommal! Az ágy most már inkább hasonlított a Marianna-árokra, mint egy szimpla kórházi ágyra.Gondolkoztam rajta, hogy szervezek egy felfedező expedíciót az unatkozó betegek részére, csak attól féltem, hogyha reggel elindulnak lefelé, nem érnénk vissza a déli vizitre. Persze lehet, hogy azért lett ilyen az ágy, mert ez egy új, szabadalmaztatott magyar formatervezés. Végül is ennek is megvannak a maga előnyei. Ha unod már a vizitelést, vagy valami miatt el akarsz bújni csökkent szellemi képességű lakótársaid elől, egyszerűen csak annyit kell tenned, hogy nem ülsz fel, és nem adsz ki hangokat. A büdös életben nem vesznek észre! Legfeljebb csak takarítónőnek tűnik fel, hogy lélegzik a lepedő.

Tehát az ötös kórterem lett az én új otthonom. Mintha lenne egy hasonló című Csehov dráma. Persze magas műveltségemnek köszönhetően abszolút tisztában vagyok Csehov műveivel, csak ezen az ágyon feküdve, infúziókkal bekötve, kicsit kihagy a memóriám. Szóval valamelyik drámájának azt hiszem valamilyen számú kórterem van. Néha tényleg itt is olyan a hangulat, mintha egy igazi Csehov drámába csöppentem volna. Már csak negyvenhárom szamovár hiányzik. Szinte magam előtt látom, azokat az életképeket.
„… a nővér belép a szobába, és odalép az ötös ágyhoz:
Roland Rolandovics, (ez lennék én) hogy van ma?
Óh, Jelena nővér (megszólítva a nővért) …oh….
Igen, Roland Rolandovics?
Semmi, csak…
Csak, Roland Rolandovics?
Csak megint esik.
Igen Roland Rolandovics, esik…
Odakint is…

De hagyjuk Csehovot, térjünk vissza a csepeli valóságba. Amikor első este megérkeztem, hárman töltötték már szabadságukat a kórteremben. A velem szemben lévő ágyon fekvő turista legjobban a gimnáziumi fizikatanáromra emlékeztetett. Ezt most egyébként nem rosszindulatból mondom, hiszen a megidézett Tolvaj László tanár úr az egyik kedvenc tanárom volt.Az „alteregója” már három napja volt itt a kórházban. Ugyanis január elsején hozták be szerencsétlent. Jó kis újév, nem mondom…   Amikor műtét után éjjel felébredtem és galandféregmozgásommal felültem az ágy szélére, rögtön megkérdezte: „Hogy vagy?” Tartsanak szentimentálisnak, de abban a percben ennél kedvesebbet nem is mondhatott volna, jólesett, hogy érdekel valakit, hogy mi van velem. Mert ugye a nővérekről és orvosokról ez itt nemigen mondható el.
A második számú ágyon egy szemüveges öregúr feküdt, a nevét nem tudom, csak annyi maradt meg a fejemben róla, hogy indulhatott volna a „Ki kapott több beöntést? "című vetélkedőn, tuti nyertes lett volna. Minden nap legalább kétszer-háromszor jött a nővérke a gumicsővel meg a tartállyal, és már jöhet is a beöntés.
Kegyetlen.
Szegény öreg bácsi, már csak meglátta a fehér nővérköpenyt és feljajdult: „Már megint…?!” De meg kell mondanom, tűrte derekasan. Amikor már a nyolcadik beöntést kapta a szemem láttára, megsajnáltam. Nem is sejtettem, hogy ez vár rám is. Az egyik reggel, pontosabban hajnalon, jött egy kedves nővér (úgy mosolygott rám, mint Brutus mosolyoghatott a jó öreg Caesarra, mielőtt a legújabb kínai akupunktúrás kezelést alkalmazta volna rajta késével), és mondta, hogy jön a beöntés. Én meg akkor mennék, - gondoltam-, de nem lehetett. Szóval én is átestem rajta. Mármint nem a nővéren, hanem a beöntésen. Annyi víz került a beleimbe, hogy azt hittem meg akarják fullasztani a vakbelemet. Végül is lehetne egy új módszer a vakbélgyulladásra nem? Nem kell hozzá semmi, csak pár hordó víz. Sem orvos, sem műtő, sem felszerelések… na de hagyjuk ezt, azt hiszem ezért az ötletemért nem Nobel-díjat, hanem idegosztályi beutalót kapnék.

Folyt. köv.