Send up comedy

Bevallom. Legutóbb néztem a Megasztárt. A bulváros körítés, vagy az, hogy a műsor ¾-e ismétlés, és hogy többször hangzik el az „sms-ben várjuk szavazataikat” mondat mint az „a” névelő, nem érdekel. Mint ahogy a gagyi, önmagát sztároló médiagépezet is annyira van rám hatással, mint halottra a nyelves csók. De hogy ki hogy énekel el egy-egy jól ismert számot, az kicsit le tud kötni. Sőt lévén, hogy olyan az énekhangom, mintha összemixelnék egy IFA-t és Zámbó Árpy arcát, némi irigység is lakozik bennem.

Szóval nézem ezt a megaműsort, aminek a végén mindig kiesik valaki. Na és ekkor jön a csillagdal, ami búcsúdalként funkcionál. A ki nem esettek úgy tesznek, mintha sajnálnák azt aki kiesett. Az, hogy előtte gyakorlatilag szívmasszást kell rajtuk végrehajtani, úgy be vannak szarva, hogy vége „életük egyetlen és legnagyobb lehetőségének”, az persze nem számít. A dal meg  annyira letargikus, hogy kedvem lenne eret vágni a távkapcsolóval. Ott állnak, műsírnak, egy pasi zongorázik, a kamera premier planban veszi a kiesett versenyző legmélyebb ráncában megbúvó könnycseppet is. A műsorvezetők a háttérben rázzák a fejüket. A zsűri maga alatt van. És ez a 3 órás műsor vége. Szép kis végszó.

Sírva vigad a magyar. Ez kell nekünk! Legyen könny, fájdalom, katarzis! Ez kell a népnek! Nyeljünk félre, teljenek meg a könnycsatornák. Nehogy már 5 percnél tovább legyünk vidámak. A frászt! Szenvedjünk együtt, hulljanak azok a könnycseppek....Mintha nem lenne elég bajunk. Csak azt nem értem, hogyha állandóan azt papolják a műsorban, hogy aki kiesik az is mennyire jó, meg megszakad a zsűri szíve, akkor miért nem ünnepelik őket inkább? Miért nem lehet az egész műsor kisugárzása pozitív? Mi lenne, ha mondjuk gratulálnánk neki, énekelnék egy vidám, deügyesvagylegyensokszerencsédazeéletben dalt... Nem, nekünk a szenvedés kell!

Erről jut eszembe egy nyári „élményem”. Egy kellemes szombat reggel fekszem az ágyban, és jól megérdemelt délelőtti továbbalvásomat töltöm. Félálomban egyszer csak azt hallom, hogy valami földön túli, síri ének hallatszik. Először kellett egy kis idő, hogy felfogjam ki vagyok, és egyáltalán melyik országban, de aztán rájöttem mindenre, a hang azonban nem hagyta abba. Temetésre tippeltem, de temető nincs a közelben. Szépen lassan aztán ismerőssé vált a dolog, és rájöttem, hogy egy ballagást hallok a suliból, ami egy házzal arrébb van. Komoly időnek kellett eltelnie, amíg nem akartam már felvágni az ereimet. Olyan nyomasztó hangulatom lett, hogy azonnal feketébe öltöztem, és leadtam 10 díszlövést. Negyed óra után már újra szabályosan lélegeztem. Aztán beugrott a saját ballagásom, ami szintén hasonlóan vidám hangulatban telt, picit olyan volt, mint a Brian életében az öngyilkos alakulat. Megyünk körbe-körbe, busongó dalokat énekelünk, mindenki olyan, mintha nem is karót nyelt volna, hanem egy egész kerítést. Mintha a nemzet összes szenvedése átszaladna rajtunk ilyenkor...

Nem vagyok amerika-mániás, de ott ilyenkor buli van! Ünnepelnek, jó kedvűek! Végül is nem örülni kellene az együtt töltött éveknek? Nem büszkének kellene lenni az iskolára? A tanárokra, a barátokra? Az a tömeggyilkosság és népirtás utáni hangulat, ami egy-egy iskolában van ilyenkor, nem túl felemelő... Innen üzenem a felelős szerveknek, talán át kellene ezt az egészet gondolni.

Ne álljunk meg itt!  Lottósorsoláson, ha nincs 5-ös, játsszák el Beethoven 9. szimfóniáját. Ha bármilyen sportközvetítéskor kikap a magyar válogatott, játszanak be egy rövidke dokumentumfilmet az aradi vártanúkról! Ha a meteorológus rossz időt jósol, legyen egy óra adásszünet! Ha bakizik a híradós, verjük meg! Ha bárkivel bárhol bármikor bármi történik zokogjunk!!!!!!!!!!!

Grrrrrrrrrrrrrrr........

Mert ha már gyerekkorunkban sírva vígadunk, akkor felnőttként lehet, hogy már csak a sírban fogunk vigadni...

Én meg azért szeretnék még előtte is.