Send up comedy

Bevallom. Legutóbb néztem a Megasztárt. A bulváros körítés, vagy az, hogy a műsor ¾-e ismétlés, és hogy többször hangzik el az „sms-ben várjuk szavazataikat” mondat mint az „a” névelő, nem érdekel. Mint ahogy a gagyi, önmagát sztároló médiagépezet is annyira van rám hatással, mint halottra a nyelves csók. De hogy ki hogy énekel el egy-egy jól ismert számot, az kicsit le tud kötni. Sőt lévén, hogy olyan az énekhangom, mintha összemixelnék egy IFA-t és Zámbó Árpy arcát, némi irigység is lakozik bennem.

Szóval nézem ezt a megaműsort, aminek a végén mindig kiesik valaki. Na és ekkor jön a csillagdal, ami búcsúdalként funkcionál. A ki nem esettek úgy tesznek, mintha sajnálnák azt aki kiesett. Az, hogy előtte gyakorlatilag szívmasszást kell rajtuk végrehajtani, úgy be vannak szarva, hogy vége „életük egyetlen és legnagyobb lehetőségének”, az persze nem számít. A dal meg  annyira letargikus, hogy kedvem lenne eret vágni a távkapcsolóval. Ott állnak, műsírnak, egy pasi zongorázik, a kamera premier planban veszi a kiesett versenyző legmélyebb ráncában megbúvó könnycseppet is. A műsorvezetők a háttérben rázzák a fejüket. A zsűri maga alatt van. És ez a 3 órás műsor vége. Szép kis végszó.

Sírva vigad a magyar. Ez kell nekünk! Legyen könny, fájdalom, katarzis! Ez kell a népnek! Nyeljünk félre, teljenek meg a könnycsatornák. Nehogy már 5 percnél tovább legyünk vidámak. A frászt! Szenvedjünk együtt, hulljanak azok a könnycseppek....Mintha nem lenne elég bajunk. Csak azt nem értem, hogyha állandóan azt papolják a műsorban, hogy aki kiesik az is mennyire jó, meg megszakad a zsűri szíve, akkor miért nem ünnepelik őket inkább? Miért nem lehet az egész műsor kisugárzása pozitív? Mi lenne, ha mondjuk gratulálnánk neki, énekelnék egy vidám, deügyesvagylegyensokszerencsédazeéletben dalt... Nem, nekünk a szenvedés kell!

Erről jut eszembe egy nyári „élményem”. Egy kellemes szombat reggel fekszem az ágyban, és jól megérdemelt délelőtti továbbalvásomat töltöm. Félálomban egyszer csak azt hallom, hogy valami földön túli, síri ének hallatszik. Először kellett egy kis idő, hogy felfogjam ki vagyok, és egyáltalán melyik országban, de aztán rájöttem mindenre, a hang azonban nem hagyta abba. Temetésre tippeltem, de temető nincs a közelben. Szépen lassan aztán ismerőssé vált a dolog, és rájöttem, hogy egy ballagást hallok a suliból, ami egy házzal arrébb van. Komoly időnek kellett eltelnie, amíg nem akartam már felvágni az ereimet. Olyan nyomasztó hangulatom lett, hogy azonnal feketébe öltöztem, és leadtam 10 díszlövést. Negyed óra után már újra szabályosan lélegeztem. Aztán beugrott a saját ballagásom, ami szintén hasonlóan vidám hangulatban telt, picit olyan volt, mint a Brian életében az öngyilkos alakulat. Megyünk körbe-körbe, busongó dalokat énekelünk, mindenki olyan, mintha nem is karót nyelt volna, hanem egy egész kerítést. Mintha a nemzet összes szenvedése átszaladna rajtunk ilyenkor...

Nem vagyok amerika-mániás, de ott ilyenkor buli van! Ünnepelnek, jó kedvűek! Végül is nem örülni kellene az együtt töltött éveknek? Nem büszkének kellene lenni az iskolára? A tanárokra, a barátokra? Az a tömeggyilkosság és népirtás utáni hangulat, ami egy-egy iskolában van ilyenkor, nem túl felemelő... Innen üzenem a felelős szerveknek, talán át kellene ezt az egészet gondolni.

Ne álljunk meg itt!  Lottósorsoláson, ha nincs 5-ös, játsszák el Beethoven 9. szimfóniáját. Ha bármilyen sportközvetítéskor kikap a magyar válogatott, játszanak be egy rövidke dokumentumfilmet az aradi vártanúkról! Ha a meteorológus rossz időt jósol, legyen egy óra adásszünet! Ha bakizik a híradós, verjük meg! Ha bárkivel bárhol bármikor bármi történik zokogjunk!!!!!!!!!!!

Grrrrrrrrrrrrrrr........

Mert ha már gyerekkorunkban sírva vígadunk, akkor felnőttként lehet, hogy már csak a sírban fogunk vigadni...

Én meg azért szeretnék még előtte is.

Amikor nagyon különböző stílusokat egyesítünk, azokból szoktak létrejönni az izgalmas, de legalábbis érdekes dolgok. Én most életemben először írtam egy hip-hop számot, méghozzá magyar közmondásokból. Mivel más egyebem nincs, mintsem a szöveg, így ezt osztom meg veletek, és arra kérek mindenkit, hogy olvasás közben egy alap hip-hop ritmust dúdoljon. Az egész ott bukik, hogy milyen ritmust választasz, illetve ki tudod-e a szótagokat hozni ütemre, vagy sem. Ha nem, akkor a te hibád, ha nem lesz hip-hopos ;)

Aztán mindenki maga eldöntheti, hogy ez izgalmas, érdekes, vagy felesleges :)

Magyar közmondások hip-hop

Vigye el az ördög,
mondta a nyúl,
aki nehogy már a puskát
vigye túl,
azon a ponton, ahol az emlegetett szamár,
megjelenik a ló helyett,
aki ha már,
elveszett mint a falra hányt borsó
annyit ér, mint a kútra járó korsó.

Addig nyújtózkodj a takaródért,
ameddig az a bizonyos takaró ér,
hiszen nem minden arany, ami fénylik,
de aki korán kel azt sokat féltik,
és jobb ma egy túzok,
mint ha holnap túlzok,
mert kinek kell egy veréb,
aki fázott,
madarat tolláról ismerj fel, ha szét nem ázott,

Ne feledd a holló, hollónak
ki nem vájja szemét,
főleg, ha ellep
mindent sűrűn a szemét,
mert hiába seper jól az új seprő,
ha a fától nem tűnik fel az erdő,
és ha bátorság száll valaki inába,
te soha ne ess abba a hibába.

Mert ember embernek farkasa,
és a farkas farkasnak embere,
de vajon akkor
ember farkasnak ugyan mije?

Mindenki saját szerencséjének kovácsa,
addig üsd a vasat
amíg meleg mint a pogácsa,
ha több vasat tartasz a tűzbe,
nincsen ezzel gond,
előfordul, hogy kabát előtt készül el a gomb.

A pokolba vezető utat is
jó szándék kövezi,
isten útjait csak a homály övezi,
fürkészheted ám,
de aki kíváncsi,
megöregszik hamar,
nincs mit csinálni,
felesleges a szélmalom ellen
tolni a harcot,
rossz élethez ne vágj jó arcot,
soha,
s ha az élet mostoha
a jó pap mindig holtig tanul,
ne lépj meggondolatlanul,

Bölcs az aki hallgat
és néha,
cinkos az,
aki gyilkosok közt néma,
és egyszer volt Budán kutyavásár,
így hát tisztán lássál,
egy pohár tej,
tiszta fej,
két dudásnak egy csárdásnak sosincs hely. 

És bagoly mondja verébnek,
nagy a fejed, ne nézd meg,
hogy a tinó addig tanulhat,
míg ökör lesz és beszólhat,
mert bátraké a szerencse,
kinyílik a bicska a zsebembe,
a jó bornak nem kell cégér,
ha á-t mondasz, mehetsz a b-ért...

Ennyi közmondás fért most ide, 
minden botnak a végén a feje.

Stylistomnak ajánlva.

Még mindig utálom a hétfőket. Nem tudom ki találta ki, de azt kívánom neki, hogy töltsön el egy wellness hétvégét Zámbó Árpyval...

Ennek megfelelően hazudnék, ha azt mondám, hogy fel vagyok pörögve. Hétfői nyűgöm van. Sok blog van, ami naponta frissül, és olyan hihetetlenül izgalmas infókat osztanak meg a nagyérdeművel, hogy "álmos vagyok", "nem jól aludtam", vagy "leöntöttem magam kávéval". Nem véletlen, hogy a heti egy bejegyzés mellett döntöttem, síkideg lennék, ha minden nap be kellene gépelnem, hogy hánykor keltem, mit reggeliztem és milyen a hajam.

De nem akarom világméretű rajongótáboromat cserben hagyni, hiszen rajongói levelek trilliárdjait kaptam azzal kapcsolatban, hogy meséljek magamról többet. Sokat töprengtem azon, hogy mégis mi lehetne az, amit morzsaként követőim elé vetek. Minek lehet információtartalma? Majd ezen a borongós hétfőn döntöttem! Sok töprengés után arra jutottam, hogy elmesélem legutóbbi cipővásárlási élményemet. Először is. Férfi vagyok, így a vásárlás púp a hátamra. Egyszerűen nem bírom az üzletek közötti rohanást, nem elégít ki a széles áruválaszték. Egyszerűen ha már nagyon muszáj venni valamit, akkor bemegyek, másfél, neadj’isten 2 percig válogatok, és megveszem. Ennyi. Minél több időt kell vásárlással töltenem, annál rosszabbul érzem magam, míg ez a nőknél persze fordítva van...

De most! Kifogott rajta a cipővásárlás... Tudniillik valami perverz okból kifolyólag valahogy csak piros cipőt vagyok hajlandó vagy egy éve hordani. Volt ugyanis 2 focicipőm, amiket focira már nem tudtam használni, de utcára még igen, így azokat hordtam. Aztán nagyon megtetszett ez a piros cipő dolog, fogalmam sincs miért. Sosem voltam egy paradicsommadár, gimiben négy évig feketébe öltöztem, és utána sem nyílt meg a különböző színek számára túlzottan a szívem, persze a csak Metallicás és Tankcsapdás pólókhoz képest már szocializálódtam az emberi színhasználatban. És erre jó példa ez a piroscipő-mánia.

Aztán most vagy 2 hónapja pörgök ezen, hogy legyen egy piros cipőm. Talán most először az életemben láttam át, milyen lehet, amikor a nők belevetik magukat a vásárlásba. Pontosabban az milyen, amikor tucatnyi üzletet szántanak fel egy termékért. Én most ezt tettem, és mit ne mondjak, nem különösebben élveztem... Gyakorlatilag félig hangosan közöltem egy idő után minden üzletben, hogy tulajdonképpen az összes cipőgyártó édesanyja prostituált, létesítsenek szexuális kapcsolatot velük, amiért csak fekete meg fehér cipő. Na persze vágom én, miért van annyi fehér cipő van: hogy minél hamarabb összekoszold és újat vegyél. De rajtam nem fogtak ki!

Én sárgát vettem...

Rövidazélet, rövid a blog.

Van ez a pálinkafesztiválra lehet nyerni belépőt játék, és én meg nyerni akarok.

Így röviden megosztok egy igazán rövid történetet veletek  "pálinka és szerelem" témakörben.

Volt egyszer 3 barát, Sanyi, Pali, és Robi. Egyszer elutaztak együtt az amerikai kontinensre, ahol ellátogattak egy indián rezervátumba is. Mindhárman- pár üveg tüzes víz után - halálosan beleszerettek egy-egy indiánlányba, és el is vették őket feleségül!

Sanyi egy apacs lányt.

Robi egy sziút.

Pál inkát.

:)

Visszatérve a mi szobánkba, a napok múltával két beteget megműtöttek és az egyiket (a beöntés bajnokot) pedig hazaengedték… miután vacsorát elfelejtettek adni neki utolsó este. És az utolsó vacsora történelmileg izgatott hatása hol marad? Szerencsére az egyik nővér hallotta, ahogy mi… vagyishogy a többiek cukkolták, így fény derült a végzetes hibára és ő is megkapta az Ezeregyéjszakába illő pompás vacsoráját. Látták volna az arcát… az a kicsattanó öröm… mint amikor az egyszeri ember rájön, hogy Jeanne D’Arc mégsem egy fogkrémmárka. De ő ugye másnap már szabadult.

Most pedig lépjünk át egy kicsit a kis szoba ajtaján és nézzük meg, milyen, számunkra eddig felfedezetlen részei vannak a kórháznak. Kezdjük az egzotikus hangzású férfi WC-vel. Ahogy belép az ember, hangulatos félhomállyal találkozik. A páratlan élményt az elénk táruló, pontosabban záruló ajtó töri meg. Fehér ajtó, rajta egy tábla a következő felirattal: ROSSZ. Szuper. Következő ajtón semmi felirat csak éppen kulcsra van zárva. Csak a nővéreknek van hozzá kulcsuk. Végül is érthető, hiszen talán ők az egyetlenek, akik nem használják. Vagy titokban megpróbálják peep-showá alakítani a betegek könnyítését segítő helyiséget? Még mit nem! Peep-show… maximum keserű só. Az már úgyis van az osztályon. Én már csak tudom. Az egyik bágyadt reggelen ugyanis egy újabb, számomra eddig az ismeretlenség homályával fedett nővérke hozott keserű sót, ami ugye hashajtó, hogy vegyem be annak érdekében, hogy székletet termeljen, mert ha nem, akkor a belek összeragadnak és… nem emlékszem a végére, mindenesetre baromi undorító volt.
Tehát ettem egy kis keserű sót és vártam a hatást. Először semmi. Fél óra múlva semmi. Egy óra múlva semmi. Már kezdtem félni, hogy nem hat rám a szer, és akkor még egyszer lejátsszák ezt velem. Egyébként a kórház megfelelő hely arra, hogy az emberből a szemérmet teljesen kiirtsa. Mert ugye a beöntést mindenki szeme láttára követik el, semmi inkognitóról nem lehet szó. Visszatérve a tények fonalával körbetekert útra, vártam a hatást. Aztán egyszer csak el kezdtem érezni, hogy elkezdődtek a fájások… Annak rendje és módja szerint el is indultam meglátogatni a férfi wc-t.  Visszatérve tehát erre a helyre, ott tartottam, hogy eddig két ajtó közül mindkettő használhatatlan volt az egyszerű de potenciális felhasználó számára. A harmadik volt a nyerő! Csodaszép. Csakhogy a zuhanyzó volt mögötte… Amikor legközelebb arra jártam, mire megtaláltam a zuhanyrózsát úgy éreztem, ezek után bármire képes lennék. Kivétel ez alól, hogy bemenjek fürdeni. Az még hagyján, hogy a zuhanyzókat (azt a temérdek sokat… kettőt) nem különítették el, és az ajtótól körülbelül kétarasznyira voltak, de a belőlük csordogáló víz enyhén szólva jéghideg volt. Átéltem azt a jelenséget, amikor a pingvinek alámerülnek az antarktiszi jeges óceánba. Annyi a különbség, hogy ők ott jól érzik magukat, ami rólam nemigen volt elmondható. Most pedig egy-két szót a WC-kről. Szépek. De tényleg! Leszámítva, hogy nem lehet őket becsukni, büdösek, koszosak, a földön mindig szambázik egy-két csótány, a falon néhány pókcsalád tölti kellemes hétköznapjait, fiatal légy párok szerelmesen üldözi egymást a nem épp illatos légtérbe, néha pedig Atom Anti és csapata tart hadgyakorlatot a hideg padlón. Ezeket leszámítva tehát igen igényes kis mellékhelység volt. Amolyan „nesze semmi ülj rá jól”. Ha szerencséd van, akkor mindkettő üres, és legalább a választás öröme jelent némi gyógyírt a lelki megpróbáltatások közepette. Ha viszont az egyik foglalt, kénytelen vagy elfogadni a sors döntését, hogy neked csak a másik marad, és ha biohulladék-termelő kollegád már hamarabb megkezdte az ipari kitermelést, akkor kipróbálhatod milyen érzés a szaghalál.

Még egy utolsó john wayne-i halk kérdés: „Sokáig tart még?” esetleg némileg vagányabb: „Kettőnknek kicsi ez a hely…” Talán megijed a másik fél, esetleg tényleg kimegy, és akkor Te gyorsan kinyitod az ablakot, gázálarcot veszel, és visszamászol a kórterembe. Ha mindkettő foglalt azt csak úgy tudod meg, ha lemész spárgába, és ahogy belesel, megszámolod a papucsokat. Persze remélhetőleg ekkor senki nem lát meg, különben átvisznek a sebészetről a zárt osztályra.

*

Az ablakok gyönyörű kilátást nyújtanak… a kórház másik szárnyára. Ha pedig elvégezted a dolgodat, és úgy érzed, hogy elég, akkor kilépvén elmúlt párpercnyi boldogságod színteréről szembetalálod magadat egy női szobával, ahol az átlagéletkor 75 év +áfa. Egyik gyönyör a másik után.

Visszatérve a kronológiai sorrendre tehát túlestem már gyógyszereken, a beöntésen, a hashajtókon most már azt vártam, hogy kiszedjék a varratokat, és akkor végre mehetek (vihetnek) haza. Nem kívánom senkinek azt az érzést, amikor reggel hatkor kelés van, majd vizit, reggeli, és az ember elkezdi várni, hogy délután három legyen. Akkor kezdődik ugyanis a látogatási idő. Na ekkor jön az a furcsa érzés, amit a gimiben minden nap átéltem, ez pedig az időzavar. Ránézek az órámra mondjuk tíz órakor, majd úgy döntök meglepő módon, hogy cselekvéssel próbálom meg elütni az időt valahogy. Egy kicsit olvasgatok, kinézek az ablakon, esetleg megcsodálom a Csepeli Textilgyár gótikus és reneszánsz épületeit, majd kimegyek a folyosóra mászkálni (mászkálni?… vitték alattam a folyosót ...) és ekkor úgy döntök, hogy megint megnézem mennyi az idő. Oh, már biztos dél van. Ekkor jön a csapás. Az órám, akárhogy is kiabálok vele, tíz óra tíz percet mutat. Remek. Kezdek teljesen kikészülni. Később már újabb programokat találok magamnak: telefonálás, büfékeresés. A telefon aránylag közel van, 3-4 napi járásra járókerettel. A büfével viszont már gondba vagyok.
A kórház építészei megpróbálták összekombinálni a Monopoly, a Mindent vagy semmit, Gazdálkodj okosan (az erőddel) és a Ki nevet végén című játékot. A szomszédos teremből indítottak ugyan expedíciót a büfé felé, de egy hét múlva megszűnt a rádió-összeköttetés. Nem baj, valójában a büfében található élelmiszer és dohányáruk minősége nem biztos, hogy vásárlásra ösztönzi szerencsétlen betegeket. Majd a látogatók hoznak valami fincsit. Ha jönnek. De ők jönnek. Legrosszabb esetben, fehér köpenyben és vagy harmincan…
Szóval így csordogáltak a napok, közben minden nap jót szórakoztam Juhász bácsi és Károly bácsi már-már menetrendszerinti veszekedésein. Mellesleg magamban Károly bát átkereszteltem Terminátor bácsira, miután rögtön a műtétjét követő éjjel képes volt és felkelt kiment wc-re.Ez önmagában nem tűnne nagy dolognak, de ez egy olyan műtét volt, mi után legalább két hétig megmozdulnia sem lett volna szabad, nemhogy járkálni. Kemény fából faragták az öreget. A fő témája a nemi szerv mérete volt, pontosabban a másikénak a becsmérlése. Egyszerűen fantasztikus, amikor két, infúzióval bekötött, hetven év fölötti beteg egymásnak kiabálgat, hogy:
-„Ha akarod, szólok a doktornak, hogy az orrodból vágjanak le és műtsék hozzá a pöcsödhöz!” Károly bácsi tehát kissé nyers, de korát meghazudtolóan jó fizikai állapotban volt. Még mindig aktívan dolgozik és szerintem jó sokáig dolgozni is fog.

Na én meg közben meg lettem vizsgálva. Mármint a hasamban lévő kapcsaim. Amikor a doktor leszedte a kötést, úgy néztem ki, mint egy félresikerült punk. Legalább hat fémkapocs volt bennem. Meg is jegyeztem a dokinak, hogy ez bármelyik rockernek a becsületére válna, de ő elég furcsán nézett utána rám, ezért nem is tartottam tovább előadásomat a mai rocker társadalom kulturális és társadalmi helyzetéről. Ha minden igaz, pénteken szabadulok. Ideje lesz már. Ez a sok fekvés nem egészséges. Sőt, kimondottan egészségtelen. Miután mindig csak az egyik oldalamon feküdtem, hogy ne fájjon a műtét helye, a másik oldalam kezd kissé eldeformálódni, és úgy néztem ki, mint egy gyurmafigura, akire ráesett egy Zanussi hűtőszekrény. Remélem azért műteni nem kell…         

Még nem tettem megjegyzést a kórház gazdasági helyzetéről, ezért a következő bekezdést ennek szentelem.

Pocsék.

Ja, majdnem elfelejtettem említést tenni a liftről. A civilizáció egyik jelképe. Itt is van a kórházban. Egy. De működik. Csak hát kell hozzá egy kulcs. Most képzeljétek el azt a helyzetet, amikor a szegény félhalott beteg szeretné használni a liftet, hogy kevesebbet kelljen lépcsőt másznia, ám ehhez órákat kell mászkálni a nővér után. Kissé abszurd, nem? Olyan, mintha azt mondaná a sportorvos a súlyemelőnek az olimpia előtt, hogy minden rendben, csak arra vigyázzon, hogy ne emeljen nehezet… Az egyetlen jó dolog a liftezésben, hogy a kulcs általában a fiatalabb, néha-néha még nőiesnek is nevezhető nővéreknél van.
A napok múltával azért mindenhez kezdtem hozzászokni, és sok mindent meg is fogadtam. Nem fogok semmi olyan káros szerrel élni, ami miatt be kellene kerülnöm valamilyen klinikára, kórházba, országházba, elmegyógyintézetbe vagy akár börtönbe. Lassan-lassan tehát kiszabadulok innen és visszatérek a mindennapi életbe. Nem veszélytelen dolog, egy olyan embert, aki a csepeli sebészeti osztályon töltött egy hetet, visszaengedni a civilizációba. Persze bizonyos értelemben hiányozni is fog a kórházi atmoszféra. Azok a légies könnyedségű párbeszédek:
„- Mit járkálsz már ennyit? Téged kilométerre fizetnek?
 - Szarni voltam.”
 Gondolom nem kell hangsúlyoznom, hogy ez a hét üdülés sokáig hatással lesz rám. Fel-fel fogok éjjel riadni, körülnézek, és szomorúan konstatálom, hogy nincs Károly bácsi nem szambázik a terem közepén az épp ügyeletes nővérrel. Valahogy csak hozzá szokom a régi-új életemhez. Ahogy pedig elhagyom a kórházat vissza se nézek, és már talán régen elfelejtettem volna mindent, amikor még mindig felcsendül bennem, ahogy Juhász bá áthörög a másik ágyra:
„- Látod Károly bácsi, a nővérke megint hozzám jött, nem hozzád…”             

Na egyébként a bemutatásnál ott tartottam, hogy ki is volt a harmadik szobatársam. Ő volt Juhász bácsi. Szerintem már jóval hetven felett volt, ámde kitűnő formában. Sokat beszélt, mindenkihez volt egy-két jó szava, és imádta cukkolni a többieket. Két nappal az érkezésem után pedig megérkezett a negyedik vendég a mi kis királyi lakosztályunkba, Károly bácsi.

Eszméletlen.

Más szót nem találok rá. Hetvenhét éves volt, a kiújult sérve miatt jött be. Régebben volt egy gégeműtétje, ami miatt egy szabályos lyuk volt a torkán, hogy kapjon levegőt rendesen. Emiatt a beszédhangjához kapcsolódott egy állandó hörgő felhang is. Mindenkinek ajánlom, aki audiovizuális típus, hogy képzeljen el egy csont és bőr öregembert, aki egy szál pizsamában áll a kórterem közepén, és Horváth Charliet meghazudtoló rekedtséggel, kézzel-lábbal magyaráz.  Én mindenesetre még „falu bikája” kitüntető címet is adtam neki. Máson se járt az esze csak a pajzánkodáson… Juhász bával folyamatos egymást ugratták. Örök téma volt náluk, hogy az éppen műszakos nővérke milyen, hogy néz ki, és éppen kihez jött. Megpróbálták egymást bemártani a nővérek előtt. Fantasztikus. Én is ilyen szeretnék lenni öregen. Komolyan mondom, egyszerűen hihetetlen volt. Az öreg Károly bá fekvőtámaszokat nyomott, táncolt a nővérekkel, és mindenkit elküldött a bús picsába. Már elnézést a trágár kifejezésért, de tényleg szó szerint így történt. Egyik nap például kaptunk egy tesztet, ami a beteg véleményére volt kíváncsi a kórházi ellátással kapcsolatban. Voltak kérdések a nővér-beteg, illetve az orvos-beteg kapcsolatokról is. Őszintén szólva én kicsit furcsállottam ezt. Valahogy nem éreztem azt biztosítva, hogy bárminemű kritikai megjegyzés esetén az orvosi konzílium azonnal összeülne, hogy a lehető leghamarabb cselekedhessenek. Olyan érzésem volt, mintha a kivégzés előtt megkérdeznék a halálraítéltet, hogy tetszik-e neki a kötél, megfelelő-e a színe, az anyaga.

Na ekkor Károly bá a Larousseau Enciklopédiára csak halványan emlékeztető stílusában megjegyezte, hogy az egészet át kellene húzni a francba , és különben is hülye Horn Gyula. Hát ez van. Még aznap egy újabb kalandkereső versenyzővel bővült a lassan a Futrinka utcára emlékeztető kicsiny kórterem, érkezett egy jó nagydarab beteg, akit a hasán most műtöttek meg negyedszer. Távol álljon tőlem gúnyosnak lenni, de ahogy elnéztem, maradt még ott hely bőven az esetleges későbbi műtétekre.Az utolsó, hetedik beteg már nem volt annyira érdekes, de azért nagyon jól elbeszélgetett magában, és megfűzte magát, hogy ha idáig nem szokott le a dohányzásról, akkor már most se fog. Velem egyébként ő is kedves volt. Igaz, hogy „leöcsizett”, de egyszer felajánlotta az ebédjét. És ez utóbbi bárkinek jól esett volna. Feltéve, ha nem látja, hogy mi az ebéd. Így már inkább gondatlanságból elkövetett emberölési kísérletnek nevezném…Szóval ott tartottam, negyvenhét gondolattal előbb, hogy vasárnap reggel nagy nehezen felébredtem kábultan, és megkezdődött a vesszőfutásom. Vagyishogy az csak később kezdődött, először szerencsére jöttek a látogatók. Na nem az U.F.O-k, hanem a családtagok, és az akkori barátném.  Erről most ne is akarok sokat beszélni, hiszen nem passzolna bele az eddigi némileg az angol humort megidéző élménybeszámolóba, meg aztán túl személyes is lenne. Azt azért meg kell itt jegyeznem, hogy a kórházi tartózkodás egyetlen pozitív eseménye…
            Na, térjünk vissza könnyfakasztóan szép, idilli cselekményünkbe. A látogatás után megpróbáltam valahogy hozzászokni a helyzethez. Nem sikerült. Azóta se… Sok kis apró dolog zökkentett ki a ritkán rám törő nyugodtságból. Az első a vizit. Eddig nem tudtam, hogy pontosan, hogy zajlik egy ilyen vizit, csak a Vészhelyzetben és a Klinikák sorozatból tudtam információkat szerezni. A valóság egyikre sem hasonlított.  A következőkből áll: megjelenik körülbelül nyolc orvos, tíz nővér, 2 műtős, Lajka kutya meg a többiek, megállnak minden ágynál, a főorvos mond valamit medvéül, ami úgy egy-két másodpercig tart, aztán továbbmennek. Ennyi. Semmi több. Amikor hozzám érnek, „Hogy van?”-  kérdi tőlem. „Köszönöm jól”- válaszolnám lelkendezve, de addigra már csak a függöny van ott, neki meg nem mondok inkább semmit. Ez tehát a vizit. És ez naponta háromszor így van. Mondanom se kell, minden esetben kitörő lelkesedéssel várom. Eleinte, amikor két napig sem ennem, sem innom nem volt szabad, még csak nem is sejtettem, hogy milyen veszélyes dolog a kórházi menza. Odáig csak antibiotikumot ittam. A velem szemben fekvő beteg –a fizikatanár alteregó- napi 6-7 infúziót kapott.Szegény már egy fél darab kekszért vagy egy negyedgyűszűnyi vízért még a saját életét is odaadta volna. De az orvosét biztosan. Én is három napon keresztül nem ettem semmit, ám hozzá kell tennem, igen jól bírtam. Talán köszönhetően annak, hogy láttam, mit neveznek errefelé ételnek… a végén viszont már úgy meghatódtam, amikor kaptam végre ebédet, hogy előre köszöntem a krumplilevesnek. Ám nem sokkal később egy nagyon ijesztő jelenséggel is szembetaláltam magamat. A krumplipürével. Először befaltam a krumplilevest, aminek semmi íze nem volt. Utána jött az a másik krumplis izé. Egy kanálnyit ettem, azután gyorsan abbahagytam, nehogy többet lenyeljek. A végén még az összes belem megvakul, és mindegyiket ki kell operálni. Abban reménykedtem, hogy talán a vacsi jobb lesz. De nem. Inkább nem is ettem semmit.
             Még nem is említettem, a jó hírt. Kiderült, hogy mostantól évente két Forma-1 futam lesz Magyarországon! A mogyoródi, meg a csepeli sebészeti osztály-i.  Ugyanis amíg mi bent feküdtünk, addig hallottam, hogy az orvosok kint a betegekkel készültek a futamra. A folyosó egyik végén: rajt, és már repült is a beteg a kocsival a folyosó másik végéig, ott beállása depóba: infúzió, katéterezés, vérvétel, újraélesztés és indulás a többiek után. Problémaként talán csak az merülne fel, hogy nehéz lenne megoldani a tévés közvetítés, hiszen sok más is történik a folyosókon, aminek az előzőekhez semmi köze. Persze lehetne rendezni, mondjuk járókeret Grand-prixeket is. A Forma-l-re visszatérve, azért szívesen megnéznék egy ilyen kórházi közvetítést a kórházból. Elképzelem, ahogy egyszer csak felkiált Palik László: „De hova tűnt Kovács bácsi járókerete???” Mellesleg, ha felépülök én is szeretnék nevezni. Szívesen tolnám azt a szőke nővért…(ez persze nem igaz, lévén, hogy itt a leghelyesebb nővér is simán dobogós lenne egy Zámbó Jimmy hasonmás versenyen, de gondoltam egy igazi modern műből manapság már nem hiányozhat legalább egy szexuális utalás. Bár azt hiszem egy ilyen hangulatú helyen még egy nimfómániás is cölibátust fogad…)

 folyt. köv.

Most tehát már az is kiderült, hogy miért is kerültem kórházba, mert ugye nem azért feküdtem be, mert esett az eső és fedett helyet kerestem, vagy lekéstem az utolsó éjszakai buszt, hanem mert begyulladt az a szemét, látáskárosult belem. Van ám őkelmének szép, kimondhatatlanul latin neve is aprecit…aprocetis…aplledrink…. apacsindán….szóval nem tudom a pontos nevét, azt az orvosoknak kell tudniuk. Mellesleg meg vagyok róla győződve, hogy ők nem is tudják a magyar nevét. Ők csak latinul hajlandók beszélni, a többi ember pedig csak örökké problémázó alsóbbrendű lény az ő szemükben.
„- Kérsz egy coffeusz cukrozottuszt?
- Igen, de kérek hozzá milkuszt is.
- Sajnos csak cukrosz potlusz van.
-Jó, de adj hozzá két kexus domesticet is.”
Persze az is lehet, hogy csak az irigység beszél belőlem, hogy ők okosak, én meg szellemileg visszamaradott vagyok. Persze ők egész életükben ezt tanulták, ezzel foglalkoznak. Úgy könnyű ám.

Tehát megérkeztem szombat este a kórházba anyuval meg egy beutalóval, és hét órakor már tudtam, hogy egy órán belül meg leszek műtve. Mit mondjak valahogy nem kaptam röhögő görcsöt az ötlettől. Persze a kivizsgálásom sem volt egy egyszerű dolog. Először is vért vettek, majd ott hagytak a váróban egy vattapamaccsal, amit úgy szorítottam a vénámra, mintha legalábbis egy kamiont akartam volna visszaszorítani és nem a vérzést. Azután egy kis susmus a doktor bácsik között (én közben infarktus közeli állapotba kerültem), majd jött a következő vizsgálat. Nem tudom pontosan mi a neve, de a lényeg, hogy bekenték a hasamat valami undorító anyaggal, amitől úgy éreztem magamat, mint egy szelet zsíros kenyér. Mellesleg hozzá kell tennem, hogy erre a vizsgálatra már elég nehezen jutottam el, mert már jócskán fájt mindenem, még meg is szédültem. Oh, istenem! (Gondoltam a drámai hatás kedvéért beleszövök egy kis fájdalmat, szenvedés, vért, verítéket. Olyan Fókusz módra)
Sőt a hatás fokozása érdekében elmesélem, hogy utólag kiderült, elég előrehaladott állapotban volt már az én kis barátom, és ha valamivel később megyek be a kórházba, akkor még nagyobb baj is lehetett volna. Itt nem merem megemlíteni a halál szót, mert az már aztán nagyon drámai lenne, és ez egy vidám kis társadalomtudományi tanulmánynak készül. Persze kisebb bajok így is származtak, hiszen a körzeti orvoshoz menet - aki végül is megállapította, hogy mi a bajom és beutalt az üdülőközpontba- édesanyám kocsijában elvégeztem a szokásos tavaszi trágyázást egy könnyed tejbegrízes színes ásítás formájában. Mivel egy kis gyomorrontás után ritkán szoktak az emberek hányni, itt már érezhető volt, hogy valami komolyabb baj van. Lett is.   

                                                     * 

Visszatérve a kronológiai sorrendre, megérkeztem a kórterembe, majd ruhában, ahogy voltam belezuhantam az ágyba.  Ekkor jött Károly bácsi, a műtős. Igazi tetovált, amolyan „szevaszöcséménvagyokakárolybácsi” típusú pali volt. Először bejött, hogy megnyugtasson a műtét előtt. Hát mondanom se kell ez nem túlzottan sikerült a jó öreg Károly bának… Azután kiadta a parancsot: ruhát le, műtőskocsira fel! Ezután pedig betakart és megindult velem a műtő felé. A műtőben már csak pár nővér kószált, és meg le lettem a fal mellé parkolva. Ekkor, egy igen kedves, idősebb nővér szó szerint rám támadt, hogy miért ilyenkor jövök. Nem győztem elégszer elnézést kérni, hogy súlyos vakbélgyulladásom van, és hogy megígérem, legközelebb megpróbálok a betegségeimmel a korházi dolgozók munkaidejéhez jóval rugalmasabban alkalmazkodni, de ő nem hagyta abba. Sőt, egy fiatal nővér, egy amolyan műtőssegédlányka (ezt a szót én alkottam… hihetetlen büszkeség tölt el, hogy egy kórházi ágyon fekve, egy szobában, ahol az átlagéletkor árnyékban is 75 év, képes vagyok agysejtjeimet valamiféleképp motiválni) szintén engem okolt, amiért még benn kell maradnia. Miért, én talán műtét közben tekézni fogok a folyosón?! Szóval miután egy enyhébb lincshangulat alakult ki, megpróbáltam lazára venni a figurát; mosolyogtam, jópofiztam, mondtam, hogy igen, én meg tudom őket érteni… Ám ekkor jött a végső csapás. Felhangosították, az odáig csak halkan sistergő rádiót, és valami kegyetlen hangerővel szólt a zenének szerintem nemigen nevezhető, hányingerkeltő gépzene. Mit mondjak, igazán feldobott!Ha valaki nekem azt mondja reggel, hogy én este 8-kor egy kórházi műtő folyosóján fogok ilyen borzalmas zenét hallgatni, úgy szájba vágom, hogy a fogai körmérkőzést játszanak a bennmaradásért. Bíztam benne, hogy a „disco” csak 10 óra után kezdődik, mert akkor már meg leszek műtve, és így lesz, hogy kibújnom alóla.

Tehát meztelenül, egy darab zöld lepellel letakarva feküdtem, és amolyan zöld úszósapkaszerűség volt a fejemen, a lábammal vertem a taktust a „zenére”. Úgy néztem ki, mint egy U.F.O. vagy mint akit a diliházból, vagy egy Zámbó Jimmy koncertről szalasztottak. Így vártam, hogy megműtsenek. De nem… Ott lettem hagyva. Néha-néha egy-egy nővér ellibbent mellettem, vagy Károly bácsi a műtős fenegyerek nyugtatott meg, vagy az a vén szipirtyó nővér kezdette el mókázni. Egyszer viccesen megjegyezte, hogy aztán nehogy bennem felejtsenek egy szikét vagy sebészollót.
„- Úgy kell neki- felelte a fiatalabbik nővér- miért most jött?”
Hát köszönöm.  Remélem azért bírósági eljárás nem lesz belőle. Mit szólna hozzá a család meg a barátok? Szégyellném is magamat érte rendesen. Minden újság rólam írna a főcikkben:
„- A 18 éves kis senki feltartotta a nővéreket.
- W. Roland a csepeli szabotőr
- Országos nővérsztrájkok törtek ki a környező országokban szolidalításból a csepeli nővérek mellett.”
Esetleg még a Fókusz is készítene anyagot:
„… egész nap dolgozott, keményen, hogy eltartsa négy gyermekét… soha nem volt rá panasz…. azon az estén Gizi fáradtabb volt az átlagosnál…..nagyon várta már, hogy hazamehessen, hiszen férje, Géza aznap szabadult….szerették egymást… de valami közbejött… Roland talán ma már bánja, hogy aznap este került a kórházba…ha tudja, hogy ezzel két ember közé áll, talán nem megy kórházba…talán keres egy másik kórházat. Egy ápolónő kálváriája itt és most a Fókuszban!”    

Tehát ott vártam a műtétemre, amikor hirtelen – másfél óra múlva – Karcsi bácsi betolt a műtőbe. Ennyi. Nem kell izgulni a műtét még nem kezdődött el, csak betoltak. Felfektettek a műtőasztalra, kb. hetvenhárom zöld lepedőbe csavartak, az újamra valami elektromos mérőizét (orvosi szaknyelven) tettek, belém dugtak egy csövet, lekötöztek, betakartak és így tovább. Úgy éreztem annyi mindent csinálnak velem, hogy nem is vakbélműtétem lesz, hanem plasztikai műtét.
Istenem, nő leszek!
De mégsem… Olyan sok időt kellett eltöltenem várakozással, hogy megbizonyosodtam az én műtétem csak egy hatodrangú kis rutinműtét lesz. Nagyon reméltem, hogy az orvos nem épp a másik szobában tanulmányozza a Nagy Orvosi Lexikon A-Z-t. Habár azon sem lepődtem volna meg, ha valami divatos zsebkönyvből kereste volna a műtét részleteiről szóló, rövid leírásokat. Magam előtt látom a reklámját: „Hogyan tanuljunk meg vakbelet műteni 10 perc alatt. Hasznos zsebkönyvek managereknek, elfoglalt házi asszonyoknak, unatkozó biztonsági őröknek!!„ Közben megkérdezték az asszisztensek, hogy félek-e? Azt válaszoltam, hogy nem. És tényleg nem is féltem. Hisz azt ígérték elaltatnak. Akkor meg mi baj lehet?…hát vannak ötleteim….
Természetesen nem haltam meg. Az történt ugyanis, hogy miután az orvosok elfogyasztották a nekik méltán járó székelykáposztát, hozzáláttak a műtétemhez. Altatás utáni emlékképeim egy sötét foltra emlékeztetnek. Arra ébredtem, hogy remegek, mint a miskolci kocsonya.
Ezek a derék emberek műtét után kivittek a folyosóra, és egy ideig ott hagytak, mint fürdőskurvát a szauna előtt. Nem voltam betakarva, ezért kegyetlenül fáztam. Később visszakerültem az én drága ágyamba és elaludtam…


Folyt. köv.

Megpróbálkozom a blogom belül a folytatásos teleregény műfajával! Mézesmadzagként most csak az első oldalakat közlöm, és utána is csak részletekben a teljes művet. Mondjuk nem túl hosszú, és előfizető sem lesznek az oldalnak, de úgy érzem ezzel a blogírás újabb eposzi lépcsőire léptem...Történt, hogy egyszer vakbélgyulladással bekerültem a csepeli kórházba, 18 évesen. Hihetetlen kalandokon mentem keresztül amit ott és akkor papírra vetettem – szó szerint kis fecnikre írtam -, immár 13 éve. Most közzéteszem eme miniregényt.

Előszó

"E pár oldalas mű megpróbálja megmutatni, hogy milyen ma az élet a magyar kórházakban. Természetesen helyenként túloz, de a legtöbb esetben rámutat a hiányosságokra, a szörnyűségekre, és megmutatja „A” drámát. Én tényleg ott voltam, tényleg mindent láttam. A mű nem a képzelet, hanem az én szüleményem. A leírtakért, az akkori állapotomra hivatkozva, nem vállalok felelősséget. És nem elfeledni: mosolyogj, egészséges!"

Kész! Elég! Nem bírom tovább! Most előtört az írói vénám. (Ez az a vénám, amelyiket még nem szurkálták teljesen szét. Lassan olyan leszek, mint egy két lábon járó tésztaszűrő.) Az a helyzet, hogy itt fekszem a Csepeli Kórháznak becézett mennyei paradicsom sebészeti osztályán, és odáig fajultam, hogy papírra vetem „élményeimet” nehogy később elfelejtsem. Habár azt kötve hiszem, hogy ez a pár nap kikapcsolódás valaha is kitörlődne az emlékeimből. Azért írom le mégis, hogy hátha az infúziók és a beöntések elmossák a még utolsó, hősiesen küzdő agysejtjeimet. Meg valljuk be, nagyon elegánsan hangzik:
„- Mit csinálsz?
 - A memoire-omat írom…”
Csak így franciásan, hogy még jobban hangozzon. Miért, annyi híres ember írta meg a történeteit, visszaemlékezéseit, emlékeit, nem? De. Igaz nálam csak az egyik stimmel: híres nem vagyok, de emlékeim nekem is vannak.

Ötös kórterem, ötös ágy… Ha belépünk a szobába, akkor balról az utolsó, az 1…2…3…4…5.Óh, az a drága ágy! Érdemes lenne talán még itt az elején pár szót szólni erről az új barátomról. Az az igazság, hogy kapcsolatunk elején nagyon távolságtartó volt, és rideg. Sőt hűvös és kemény. Na ez az! A keményen van a hangsúly. A lepedő és az ágy vasszerkezete között egy úgynevezett kirakatszivacs volt. Tudják az a fajta, amelyik olyan vastag, hogy át lehet látni rajta…Szóval ez a drága ágy a napok múlásával egyre jobban megszeretett és a végén olyan lett, mint a kezes bárány. Olyan puha is… ami pedig azt jelentette, hogy a közepe behorpadt, és egyszer csak azt vettem észre, hogy süllyedek. Sebaj! Ha így folytatom, nemsokára fel tudom venni a padlóra esett tollat az orrommal! Az ágy most már inkább hasonlított a Marianna-árokra, mint egy szimpla kórházi ágyra.Gondolkoztam rajta, hogy szervezek egy felfedező expedíciót az unatkozó betegek részére, csak attól féltem, hogyha reggel elindulnak lefelé, nem érnénk vissza a déli vizitre. Persze lehet, hogy azért lett ilyen az ágy, mert ez egy új, szabadalmaztatott magyar formatervezés. Végül is ennek is megvannak a maga előnyei. Ha unod már a vizitelést, vagy valami miatt el akarsz bújni csökkent szellemi képességű lakótársaid elől, egyszerűen csak annyit kell tenned, hogy nem ülsz fel, és nem adsz ki hangokat. A büdös életben nem vesznek észre! Legfeljebb csak takarítónőnek tűnik fel, hogy lélegzik a lepedő.

Tehát az ötös kórterem lett az én új otthonom. Mintha lenne egy hasonló című Csehov dráma. Persze magas műveltségemnek köszönhetően abszolút tisztában vagyok Csehov műveivel, csak ezen az ágyon feküdve, infúziókkal bekötve, kicsit kihagy a memóriám. Szóval valamelyik drámájának azt hiszem valamilyen számú kórterem van. Néha tényleg itt is olyan a hangulat, mintha egy igazi Csehov drámába csöppentem volna. Már csak negyvenhárom szamovár hiányzik. Szinte magam előtt látom, azokat az életképeket.
„… a nővér belép a szobába, és odalép az ötös ágyhoz:
Roland Rolandovics, (ez lennék én) hogy van ma?
Óh, Jelena nővér (megszólítva a nővért) …oh….
Igen, Roland Rolandovics?
Semmi, csak…
Csak, Roland Rolandovics?
Csak megint esik.
Igen Roland Rolandovics, esik…
Odakint is…

De hagyjuk Csehovot, térjünk vissza a csepeli valóságba. Amikor első este megérkeztem, hárman töltötték már szabadságukat a kórteremben. A velem szemben lévő ágyon fekvő turista legjobban a gimnáziumi fizikatanáromra emlékeztetett. Ezt most egyébként nem rosszindulatból mondom, hiszen a megidézett Tolvaj László tanár úr az egyik kedvenc tanárom volt.Az „alteregója” már három napja volt itt a kórházban. Ugyanis január elsején hozták be szerencsétlent. Jó kis újév, nem mondom…   Amikor műtét után éjjel felébredtem és galandféregmozgásommal felültem az ágy szélére, rögtön megkérdezte: „Hogy vagy?” Tartsanak szentimentálisnak, de abban a percben ennél kedvesebbet nem is mondhatott volna, jólesett, hogy érdekel valakit, hogy mi van velem. Mert ugye a nővérekről és orvosokról ez itt nemigen mondható el.
A második számú ágyon egy szemüveges öregúr feküdt, a nevét nem tudom, csak annyi maradt meg a fejemben róla, hogy indulhatott volna a „Ki kapott több beöntést? "című vetélkedőn, tuti nyertes lett volna. Minden nap legalább kétszer-háromszor jött a nővérke a gumicsővel meg a tartállyal, és már jöhet is a beöntés.
Kegyetlen.
Szegény öreg bácsi, már csak meglátta a fehér nővérköpenyt és feljajdult: „Már megint…?!” De meg kell mondanom, tűrte derekasan. Amikor már a nyolcadik beöntést kapta a szemem láttára, megsajnáltam. Nem is sejtettem, hogy ez vár rám is. Az egyik reggel, pontosabban hajnalon, jött egy kedves nővér (úgy mosolygott rám, mint Brutus mosolyoghatott a jó öreg Caesarra, mielőtt a legújabb kínai akupunktúrás kezelést alkalmazta volna rajta késével), és mondta, hogy jön a beöntés. Én meg akkor mennék, - gondoltam-, de nem lehetett. Szóval én is átestem rajta. Mármint nem a nővéren, hanem a beöntésen. Annyi víz került a beleimbe, hogy azt hittem meg akarják fullasztani a vakbelemet. Végül is lehetne egy új módszer a vakbélgyulladásra nem? Nem kell hozzá semmi, csak pár hordó víz. Sem orvos, sem műtő, sem felszerelések… na de hagyjuk ezt, azt hiszem ezért az ötletemért nem Nobel-díjat, hanem idegosztályi beutalót kapnék.

Folyt. köv.

Húgomnak ajánlva.

Genetika. Na ez egy olyan homályosabb foltja életemnek, ahol kevés a tudás, sok az „úgy hallottam, hogy...” kezdetű tippverseny. Valami persze ragadt rám biológia órákon a koszon kívül, azt is elárulhatom suttogva, hogy egy évig még biológia fakultációra is jártam, ahol olyan kedves kis hétköznapi elfoglaltságaink voltak, mint a béka vagy éppen a csirke boncolás. Kertészmérnök akartam lenni, a fák és bokrok Paganinije, aki a semmiből, a durva homokos hátsó keretből varázsol szédületesen gyönyörű élőhelyeket, ahol életre kelnek a halottak is. De egyvalami közbe szólt. Felvételizni kellett volna kémiából.

A lényeg, hogy arra azért emlékszem, hogy van ez a genetika dolog, az öröklődés, meg, hogy milyen fontos a gyermek fejlődések szempontjából a szülői háznak, a nevelésnek. És itt már átcsöppenek a pszichológiába is, amit a főiskolán puskáztam. Lényeg a lényeg, hogy a gyerekkorban ért behatások döntően befolyásolják, milyenek leszünk, ha nagyok leszünk. Főleg igaz ez, ha nagyobb testvérünkről van szó. Húgomnak hihetetlenül nagy szerencséje volt, hogy egy roppant mód jófej, kedves, tanítgató, nevelgető bölcs bátyja volt, van és lesz, mint én. A genetika természetesen nem kerülhető meg, de a nemsokára kifejtett témák nem olyan egyszerűek, mint az, hogy egy kék szemű anyuka és egy barna szemű apuka gyereke mennyire szereti majd a kolbászos szendvicset, vagy hogy is van ez...

Eddig minden bizonnyal soha sehol nem bizonyították be például, hogy egy csecsemő szépérzéke, az öltözködéssel kapcsolatos hozzáállása honnan indul, befolyásolja-e a genetika. Nem vagyok tudós - asszem már nem is leszek- , de ki merem jelenteni, főleg, hogy semmi következménye nem lesz, ha hülyeséget írok, hogy az öltözködésben a genetika annyira játszik szerepet, mint Fekete Pákó a zenetörténetben...

Kezdjük tehát az öltözködésnél mai esszém eszmefuttatását. Jómagam 13 éves koromban, ahogy az egy igazi rockerhez illik, feketében nyomtam, mint Puhl Sanyi, és akkor favoritom, Axl Rose öltözködését figyelembe véve, derekamra kötött kockás ingben flangáltam. Akkor még nem igazán érett meg kisagyamban a „nem a ruha teszi az ember” mondás, így kvázi az élet császárának, laza, vagány, lázadó rockernek éreztem magam, aki így tudatja többek között az idegenekkel, hogy ő mennyire kemény gyerek. Elárulom azt is, hogy pl egy skót szoknyát, persze szigorúan farmer fölé simán felvettem volna, csak attól tartottam, hogy a gondolat mondattá érése pillanatában anyám beutalt volna azzal a lendülettel a Lipótra. Így magamban tartottam eme vágyamat, mára meg már kinőttem. Kishúgom, aki értelemszerűen alanyi jogon hordhatott szoknyát, átvette kockás ing mániámat, de mivel neki szoknyaként a derekára kötve nem igazán lett volna feltűnést keltő megoldás, kislány létére éppen hogy ingnek hordta az inget, így lett részese a rocker társadalomnak. Büszke voltam rá, na. Nagy örömmel hallgatta szókimondó Tankcsapda számaimat, minden egyes "kurva", "szar", "seggfej" szónál büszke kis kaján vigyor jelent meg az arcán, és bár megfogalmazni nem tudta, érezte, hogy valami nála nagyobb és erősebb hatalom részese lett. Szintén lelkesült a falamra rajzolt hatalmas anarchia jelért, és büszke volt bátyjára, aki krétával rajzol fel A betűt szobája pozdorja falára. Mert az olyan tuti dolog. Én meg úgy éreztem, teszek valamit a gyerekért, segítek egy egészséges világképet kialakítani, és megadni neki a megfelelő kezdő lökést egyéni stílusának kialakításához. Ahogy a Rolling Stones mondta: " I see a red door and I want it painted black."

Aztán ha már a Gördülő Köveknél tartunk, a zene. Őszintén szólva riadalommal töltött el csak a gondolat is, hogy neadjisten discos csaj lesz kishúgom, aki 14 évesen a Nyugatinál 3 Red Bull pezsgő után pörög a helyi Tuctuc Székesegyház felé, lehetőleg a síneken keresztül... Amikor hallottam, hogy a saját belső ítélőszékem számára elfogadható határon túl található zenéket hallgat, értem ezalatt a minden zenei kultúrát és szövegi érdekességet nélkülöző pop és disco számokat arról, hogy az élet egy nagy buli, kék tenger és gyere velünk, mert boldog leszel, úgy éreztem, lépnem kell. Tisztán emlékszem arra, amikor a dalai lámát meghazudtoló bölcsességgel próbáltam az élet rögös ösvényén a megfelelő irányba tereli. Azt mondtam neki, vagyis mit mondtam, arra figyelmezettem, hogy az élet nem egy merő vidámság meg buli, nem kék tenger, meg ilyen lagymatag hülyeségek, nézze már meg a szüleinket, akik reggeltől estig dolgoznak, az élet szar, hallgasson rock zenét...

Nem tudom, milyen hatással lett ez rá, egy biztos nem lett se discos, se rocker. Mondanám, hogy és még mennyi minden van, amire tanítottam, amit nekem köszönhet, de most nem sok minden más jutott az eszembe...

Talán jobb is, mert klassz kis csaj lett belőle.

Most pedig visszateszem a fülemre a Tankcsapdát.

Eszem húst. Nem láncolom magamat bálnákhoz. Nem túrom fel egy-egy áruház polcait újrahasznosított papírból készülő wc-papírért, organikus kajákért és „100% természetes anyagból" matricával ellátott mangopapayaananász ízesítésű joghurtokért. A vega kajákkal nincs bajom, szeretem pl. a paradicsomot kolbásszal, vagy a paprikát szalonnával. Az állatvédő szervezeteket is tisztelem és becsülöm, bár magam képtelen lennék hónapokra a hegyekbe költözni, hogy egy kihalásban lévő bogárfajért harcoljak.

Arany középút, ott állok én valahol a nagy fogyasztói társadalom egyre gyorsabban mozgó sztrádáján. Na persze ha egy kalasnyikovot a fejemhez szorítanának azzal a felszólítással, hogy: „ Ná, most mondjád még nékünk... hús vagy véga.... Igor nágyon kíváncsi.” akkor azt hiszem gyorsam rávágnám, hogy hús!!! Az állatvédők esetében pedig a vízilovakkal, vagyis az állatokkal vagyok, és szavazatommal az állatvédelmet és nem az állatvadászatot választanám. Naná. Amikor például kutyákat, macskákat kéjes örömmel kínzó suhancokról hallok, erős késztetést érzek, hogy kikötözzem őket egy villanypásztorhoz, és másfél kiló fagyasztott marhalábszárral üssem őket addig, amíg szuszogni bírnak.

Általában, be kell vallanom szkeptikus vagyok, főleg ezzel a manapság annyira divatos öko, vega, meg környezetbarát dumával. Nem is beszélve az újrahasznosított mániával. Azt hiszem egyesek a szart is megennék – uram bocsá’ a vulgáris kifejezésért – ha azt írnák rá, újrahasznosított. Persze nem néznek utána, hogy mit miből és hogyan, de ha az a szó ott szerepel, akkor minden más törlődik a kisagyból, és hopp, már a bevásárló szatyorban landol az újrahasznosított porcelán bidé.

Az igazán idegesítő számomra, amikor valaki kicsit öko, kicsit újrahasznosított, kicsit állatvédő, kicsit vega. Kezdjük ez utóbbinál. Én azt mondom, ha állatot nem esznek, mert szegényeket megölik, hogy a csúnya emberek elfogyasszák őket, akkor növényt miért? Hm? Azt nem sajnálják? Ki meri azt mondani, hogy egy malac többet ér egy kurkuma mezőnél? A kolbászt lenézzük, mert szegény malacot megölték, de a kukoricafánk az jöhet? Főleg akkor nyílik ki a zsebemben a bicska, amikor az emberi gonoszságról tartanak nagyelőadást, vérben fürdő szemekkel, hogy hogyan lehet szegény kis állatokat megenni, úristen, hogy ők erre képtelenek lennének. Mondjuk egy Gucci cipőben tolva mindezt...  Szép dolog az állatvédelem, de ha semmi másról nem szól, mint saját magunk kulturális és intellektuális felsőbbrendűségét hirdető kirakat-nézetektről, akkor erős hányinger fog el. Sokan azt hiszik, hogy mint egy láncot, vagy gyűrűt, hordják az „ökoságot”, „vegaságot”, ami számomra pont annyira szimpatikus, mint a beöntés. Arról nem is beszélve, hogy ez is olyan téma, hogy hol ezt, hol azt bizonyítják be tudósok, mármint nem biztos, hogy jó az, ha nem eszünk húst...

Tulajdonképpen nincs bajom az ökókkal, a vegákkal egészen addig, amíg erőszakosan meg nem akarnak győzni, vagy épp le nem néznek más elveim miatt. Főleg, ha a fent említett esetekben az érvrendszerük laza, mint a Riga-lánc. Vagy csinálják őszintén, az országért,  a Földért, de nem azért, hogy kvázi-érdemrendként villoghassanak vele a társasági élet sivár oázisaiban.

Én például nem igyekszem a spanyol inkvizíciót megszégyenítő brutalitással szétcsapni azok között, aki most nem lennének hajlandók egy jót falatozni velem az előttem fekvő mangalica kolbászból és császárszalonnából...

Jóétvágyat!