Ketyeg az órám. Na nem arra a biológiaira gondolok, mert az is ketyeg persze, szaporodó ősz hajszálaim a megmondhatói, hanem a simára. Mindjárt vége ugyanis a hétfőnek és még nem írtam semmit. Talán hülyeség, meg sznobkodás volt ez a minden hétfőn írok dolog, egy olyan blog esetében, amit jó esetben, ha egy tucat ember olvas... Talán elhittem, hogyha rendszeresen írok, akkor azt majd rendszeresen olvassák? Naív.

De az adott szó, ami immár írott szó lett, kötelez. Amióta ezt majd másfél hónappal ezelőtt kitaláltam, azóta minden hétfőn - de van már, hogy pénteken - gyomor van a görcsömben, hogy írni kell. Ami egyrészt jó, egyrészt rossz. Jó, mert rávesz, hogy írjak és rossz, mert rávesz, hogy írjak.

Sokszor rengeteg ötlet kering bennem, hogy miről írjak, és igencsak sajnálom, hogy nincs előttem gép, máskor meg azt érzem, hogy még ez a heti egy bejegyzés is sok, és képtelen vagyok írni, egy betűt nem tudnék leütni a klaviatúra. Ilyenkor végigpörgetem az agyamat, hogy mit láttam, mit olvastam, mi foglalkoztat, min rökönyödtem meg, vagy éppen mi nevettetett meg. Mondanám, hogy és min sírtam, de mint tudjuk egy férfi nem sír. Aztán természetesen amikor leülök, hogy na most akkor írok, persze, hogy egyik sem jut eszembe ezek közül. Talán úgy kellene csinálnom, mint a menő nyomozók, egy diktafonnal járni, kelni, és ha valami eszembe jut, felmondani. De meg lehet ezt tenni tollal és ceruzával is, mint a jó öreg Colombo. Vagy akár modern technikát segítségül hívva telefonnal rögzítem videóra a témát, este meg visszanézem. Vagy tarthatnék titkárnőt, aki kávét főz és bőszen jegyzeteli az érdekesebbnél érdekesebb témákat.
A lehetőségek széles tára adott, a baj csak az, hogy ezek egyike sincs birtokomban, amikor kellene. Marad tehát a memória. Vagyis a jó öreg agy, aminek állítólag csak 10 %-át használjuk ki.

Ez egyébként megdöbbentő adat. Azt jelenti, hogy akár 10-szer mindent meg tudnánk tenni? Hm. Tízszer annyi focimeccs adatát tudnám tárolni? Tízszer annyi volt évfolyamtársamat ismerném fel? Vagy éppen megéretném az univerzum végtelen és tágul mondatot...? Esetleg 10szer annyit tudnék dolgozni?! Mondjuk maradjunk inkább a focis dolognál...
Szóval 10%. És ez a 10 % most (n)agy bajban van. Mert valami szórakoztatót kellene írni, de nem megy. Egyáltalán írni kellene, de nem megy. Minden egyes agysejtemet összehívom, riadóztatom. Segítség! Help! Dolgozni, dolgozni! A kreatív félteke punnyad, nem jön az ihlet, elbújt az ebédre fogyasztott sült tarja alatt. Látom magam előtt, ahogy agysejtek hullanak porba, hiszen az alkotás hiánya nem maradhat megtorlás nélkül. Az idegrendszer egyre nehezebben képes a normális viselkedéshez szükséges egyensúlyi helyzetet biztosítani. Pupilláim kitágulnak, a hallásom romlik, őszülnek a hajszálaim, üres word oldalakat látok magam előtt, elkezdek szédelegni... Teljes alkotói összeomlásomat vizionálom, s hirtelen a mélybe süllyedek....

Az utolsó heti emlékképeim: strand, nyertek a németek, nem jó ez a virsli, hűtővíz, hőguta, vuvuzela, dinnye, 4 gól, autószerelő, liget, kezezés a gólvonalon, „ö” betűzés, orrdugulás, ventillátorbúgás, szúnyogölő, spórolás, újházi tyúkleves, régiházi hangos szomszédok, olasz bor....

Az egyik harcoló agysejtem egy kis fehér zászlót lengetve az mondja, legyen béke, hiszen kész a post.

Tényleg.

A következő hétfőig béke van.