2010.09.20. 09:43 anemic royalty

Egy kórházi beszámoló a teljesség igénye nélkül, avagy vészhelyzet magyar módra 4., utolsó fejezet.

Visszatérve a mi szobánkba, a napok múltával két beteget megműtöttek és az egyiket (a beöntés bajnokot) pedig hazaengedték… miután vacsorát elfelejtettek adni neki utolsó este. És az utolsó vacsora történelmileg izgatott hatása hol marad? Szerencsére az egyik nővér hallotta, ahogy mi… vagyishogy a többiek cukkolták, így fény derült a végzetes hibára és ő is megkapta az Ezeregyéjszakába illő pompás vacsoráját. Látták volna az arcát… az a kicsattanó öröm… mint amikor az egyszeri ember rájön, hogy Jeanne D’Arc mégsem egy fogkrémmárka. De ő ugye másnap már szabadult.

Most pedig lépjünk át egy kicsit a kis szoba ajtaján és nézzük meg, milyen, számunkra eddig felfedezetlen részei vannak a kórháznak. Kezdjük az egzotikus hangzású férfi WC-vel. Ahogy belép az ember, hangulatos félhomállyal találkozik. A páratlan élményt az elénk táruló, pontosabban záruló ajtó töri meg. Fehér ajtó, rajta egy tábla a következő felirattal: ROSSZ. Szuper. Következő ajtón semmi felirat csak éppen kulcsra van zárva. Csak a nővéreknek van hozzá kulcsuk. Végül is érthető, hiszen talán ők az egyetlenek, akik nem használják. Vagy titokban megpróbálják peep-showá alakítani a betegek könnyítését segítő helyiséget? Még mit nem! Peep-show… maximum keserű só. Az már úgyis van az osztályon. Én már csak tudom. Az egyik bágyadt reggelen ugyanis egy újabb, számomra eddig az ismeretlenség homályával fedett nővérke hozott keserű sót, ami ugye hashajtó, hogy vegyem be annak érdekében, hogy székletet termeljen, mert ha nem, akkor a belek összeragadnak és… nem emlékszem a végére, mindenesetre baromi undorító volt.
Tehát ettem egy kis keserű sót és vártam a hatást. Először semmi. Fél óra múlva semmi. Egy óra múlva semmi. Már kezdtem félni, hogy nem hat rám a szer, és akkor még egyszer lejátsszák ezt velem. Egyébként a kórház megfelelő hely arra, hogy az emberből a szemérmet teljesen kiirtsa. Mert ugye a beöntést mindenki szeme láttára követik el, semmi inkognitóról nem lehet szó. Visszatérve a tények fonalával körbetekert útra, vártam a hatást. Aztán egyszer csak el kezdtem érezni, hogy elkezdődtek a fájások… Annak rendje és módja szerint el is indultam meglátogatni a férfi wc-t.  Visszatérve tehát erre a helyre, ott tartottam, hogy eddig két ajtó közül mindkettő használhatatlan volt az egyszerű de potenciális felhasználó számára. A harmadik volt a nyerő! Csodaszép. Csakhogy a zuhanyzó volt mögötte… Amikor legközelebb arra jártam, mire megtaláltam a zuhanyrózsát úgy éreztem, ezek után bármire képes lennék. Kivétel ez alól, hogy bemenjek fürdeni. Az még hagyján, hogy a zuhanyzókat (azt a temérdek sokat… kettőt) nem különítették el, és az ajtótól körülbelül kétarasznyira voltak, de a belőlük csordogáló víz enyhén szólva jéghideg volt. Átéltem azt a jelenséget, amikor a pingvinek alámerülnek az antarktiszi jeges óceánba. Annyi a különbség, hogy ők ott jól érzik magukat, ami rólam nemigen volt elmondható. Most pedig egy-két szót a WC-kről. Szépek. De tényleg! Leszámítva, hogy nem lehet őket becsukni, büdösek, koszosak, a földön mindig szambázik egy-két csótány, a falon néhány pókcsalád tölti kellemes hétköznapjait, fiatal légy párok szerelmesen üldözi egymást a nem épp illatos légtérbe, néha pedig Atom Anti és csapata tart hadgyakorlatot a hideg padlón. Ezeket leszámítva tehát igen igényes kis mellékhelység volt. Amolyan „nesze semmi ülj rá jól”. Ha szerencséd van, akkor mindkettő üres, és legalább a választás öröme jelent némi gyógyírt a lelki megpróbáltatások közepette. Ha viszont az egyik foglalt, kénytelen vagy elfogadni a sors döntését, hogy neked csak a másik marad, és ha biohulladék-termelő kollegád már hamarabb megkezdte az ipari kitermelést, akkor kipróbálhatod milyen érzés a szaghalál.

Még egy utolsó john wayne-i halk kérdés: „Sokáig tart még?” esetleg némileg vagányabb: „Kettőnknek kicsi ez a hely…” Talán megijed a másik fél, esetleg tényleg kimegy, és akkor Te gyorsan kinyitod az ablakot, gázálarcot veszel, és visszamászol a kórterembe. Ha mindkettő foglalt azt csak úgy tudod meg, ha lemész spárgába, és ahogy belesel, megszámolod a papucsokat. Persze remélhetőleg ekkor senki nem lát meg, különben átvisznek a sebészetről a zárt osztályra.

*

Az ablakok gyönyörű kilátást nyújtanak… a kórház másik szárnyára. Ha pedig elvégezted a dolgodat, és úgy érzed, hogy elég, akkor kilépvén elmúlt párpercnyi boldogságod színteréről szembetalálod magadat egy női szobával, ahol az átlagéletkor 75 év +áfa. Egyik gyönyör a másik után.

Visszatérve a kronológiai sorrendre tehát túlestem már gyógyszereken, a beöntésen, a hashajtókon most már azt vártam, hogy kiszedjék a varratokat, és akkor végre mehetek (vihetnek) haza. Nem kívánom senkinek azt az érzést, amikor reggel hatkor kelés van, majd vizit, reggeli, és az ember elkezdi várni, hogy délután három legyen. Akkor kezdődik ugyanis a látogatási idő. Na ekkor jön az a furcsa érzés, amit a gimiben minden nap átéltem, ez pedig az időzavar. Ránézek az órámra mondjuk tíz órakor, majd úgy döntök meglepő módon, hogy cselekvéssel próbálom meg elütni az időt valahogy. Egy kicsit olvasgatok, kinézek az ablakon, esetleg megcsodálom a Csepeli Textilgyár gótikus és reneszánsz épületeit, majd kimegyek a folyosóra mászkálni (mászkálni?… vitték alattam a folyosót ...) és ekkor úgy döntök, hogy megint megnézem mennyi az idő. Oh, már biztos dél van. Ekkor jön a csapás. Az órám, akárhogy is kiabálok vele, tíz óra tíz percet mutat. Remek. Kezdek teljesen kikészülni. Később már újabb programokat találok magamnak: telefonálás, büfékeresés. A telefon aránylag közel van, 3-4 napi járásra járókerettel. A büfével viszont már gondba vagyok.
A kórház építészei megpróbálták összekombinálni a Monopoly, a Mindent vagy semmit, Gazdálkodj okosan (az erőddel) és a Ki nevet végén című játékot. A szomszédos teremből indítottak ugyan expedíciót a büfé felé, de egy hét múlva megszűnt a rádió-összeköttetés. Nem baj, valójában a büfében található élelmiszer és dohányáruk minősége nem biztos, hogy vásárlásra ösztönzi szerencsétlen betegeket. Majd a látogatók hoznak valami fincsit. Ha jönnek. De ők jönnek. Legrosszabb esetben, fehér köpenyben és vagy harmincan…
Szóval így csordogáltak a napok, közben minden nap jót szórakoztam Juhász bácsi és Károly bácsi már-már menetrendszerinti veszekedésein. Mellesleg magamban Károly bát átkereszteltem Terminátor bácsira, miután rögtön a műtétjét követő éjjel képes volt és felkelt kiment wc-re.Ez önmagában nem tűnne nagy dolognak, de ez egy olyan műtét volt, mi után legalább két hétig megmozdulnia sem lett volna szabad, nemhogy járkálni. Kemény fából faragták az öreget. A fő témája a nemi szerv mérete volt, pontosabban a másikénak a becsmérlése. Egyszerűen fantasztikus, amikor két, infúzióval bekötött, hetven év fölötti beteg egymásnak kiabálgat, hogy:
-„Ha akarod, szólok a doktornak, hogy az orrodból vágjanak le és műtsék hozzá a pöcsödhöz!” Károly bácsi tehát kissé nyers, de korát meghazudtolóan jó fizikai állapotban volt. Még mindig aktívan dolgozik és szerintem jó sokáig dolgozni is fog.

Na én meg közben meg lettem vizsgálva. Mármint a hasamban lévő kapcsaim. Amikor a doktor leszedte a kötést, úgy néztem ki, mint egy félresikerült punk. Legalább hat fémkapocs volt bennem. Meg is jegyeztem a dokinak, hogy ez bármelyik rockernek a becsületére válna, de ő elég furcsán nézett utána rám, ezért nem is tartottam tovább előadásomat a mai rocker társadalom kulturális és társadalmi helyzetéről. Ha minden igaz, pénteken szabadulok. Ideje lesz már. Ez a sok fekvés nem egészséges. Sőt, kimondottan egészségtelen. Miután mindig csak az egyik oldalamon feküdtem, hogy ne fájjon a műtét helye, a másik oldalam kezd kissé eldeformálódni, és úgy néztem ki, mint egy gyurmafigura, akire ráesett egy Zanussi hűtőszekrény. Remélem azért műteni nem kell…         

Még nem tettem megjegyzést a kórház gazdasági helyzetéről, ezért a következő bekezdést ennek szentelem.

Pocsék.

Ja, majdnem elfelejtettem említést tenni a liftről. A civilizáció egyik jelképe. Itt is van a kórházban. Egy. De működik. Csak hát kell hozzá egy kulcs. Most képzeljétek el azt a helyzetet, amikor a szegény félhalott beteg szeretné használni a liftet, hogy kevesebbet kelljen lépcsőt másznia, ám ehhez órákat kell mászkálni a nővér után. Kissé abszurd, nem? Olyan, mintha azt mondaná a sportorvos a súlyemelőnek az olimpia előtt, hogy minden rendben, csak arra vigyázzon, hogy ne emeljen nehezet… Az egyetlen jó dolog a liftezésben, hogy a kulcs általában a fiatalabb, néha-néha még nőiesnek is nevezhető nővéreknél van.
A napok múltával azért mindenhez kezdtem hozzászokni, és sok mindent meg is fogadtam. Nem fogok semmi olyan káros szerrel élni, ami miatt be kellene kerülnöm valamilyen klinikára, kórházba, országházba, elmegyógyintézetbe vagy akár börtönbe. Lassan-lassan tehát kiszabadulok innen és visszatérek a mindennapi életbe. Nem veszélytelen dolog, egy olyan embert, aki a csepeli sebészeti osztályon töltött egy hetet, visszaengedni a civilizációba. Persze bizonyos értelemben hiányozni is fog a kórházi atmoszféra. Azok a légies könnyedségű párbeszédek:
„- Mit járkálsz már ennyit? Téged kilométerre fizetnek?
 - Szarni voltam.”
 Gondolom nem kell hangsúlyoznom, hogy ez a hét üdülés sokáig hatással lesz rám. Fel-fel fogok éjjel riadni, körülnézek, és szomorúan konstatálom, hogy nincs Károly bácsi nem szambázik a terem közepén az épp ügyeletes nővérrel. Valahogy csak hozzá szokom a régi-új életemhez. Ahogy pedig elhagyom a kórházat vissza se nézek, és már talán régen elfelejtettem volna mindent, amikor még mindig felcsendül bennem, ahogy Juhász bá áthörög a másik ágyra:
„- Látod Károly bácsi, a nővérke megint hozzám jött, nem hozzád…”             

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://sendupcomedy.blog.hu/api/trackback/id/tr452309333

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.