2010.09.14. 09:15 anemic royalty

Egy kórházi beszámoló a teljesség igénye nélkül, avagy vészhelyzet magyar módra 3. fejezet.

Na egyébként a bemutatásnál ott tartottam, hogy ki is volt a harmadik szobatársam. Ő volt Juhász bácsi. Szerintem már jóval hetven felett volt, ámde kitűnő formában. Sokat beszélt, mindenkihez volt egy-két jó szava, és imádta cukkolni a többieket. Két nappal az érkezésem után pedig megérkezett a negyedik vendég a mi kis királyi lakosztályunkba, Károly bácsi.

Eszméletlen.

Más szót nem találok rá. Hetvenhét éves volt, a kiújult sérve miatt jött be. Régebben volt egy gégeműtétje, ami miatt egy szabályos lyuk volt a torkán, hogy kapjon levegőt rendesen. Emiatt a beszédhangjához kapcsolódott egy állandó hörgő felhang is. Mindenkinek ajánlom, aki audiovizuális típus, hogy képzeljen el egy csont és bőr öregembert, aki egy szál pizsamában áll a kórterem közepén, és Horváth Charliet meghazudtoló rekedtséggel, kézzel-lábbal magyaráz.  Én mindenesetre még „falu bikája” kitüntető címet is adtam neki. Máson se járt az esze csak a pajzánkodáson… Juhász bával folyamatos egymást ugratták. Örök téma volt náluk, hogy az éppen műszakos nővérke milyen, hogy néz ki, és éppen kihez jött. Megpróbálták egymást bemártani a nővérek előtt. Fantasztikus. Én is ilyen szeretnék lenni öregen. Komolyan mondom, egyszerűen hihetetlen volt. Az öreg Károly bá fekvőtámaszokat nyomott, táncolt a nővérekkel, és mindenkit elküldött a bús picsába. Már elnézést a trágár kifejezésért, de tényleg szó szerint így történt. Egyik nap például kaptunk egy tesztet, ami a beteg véleményére volt kíváncsi a kórházi ellátással kapcsolatban. Voltak kérdések a nővér-beteg, illetve az orvos-beteg kapcsolatokról is. Őszintén szólva én kicsit furcsállottam ezt. Valahogy nem éreztem azt biztosítva, hogy bárminemű kritikai megjegyzés esetén az orvosi konzílium azonnal összeülne, hogy a lehető leghamarabb cselekedhessenek. Olyan érzésem volt, mintha a kivégzés előtt megkérdeznék a halálraítéltet, hogy tetszik-e neki a kötél, megfelelő-e a színe, az anyaga.

Na ekkor Károly bá a Larousseau Enciklopédiára csak halványan emlékeztető stílusában megjegyezte, hogy az egészet át kellene húzni a francba , és különben is hülye Horn Gyula. Hát ez van. Még aznap egy újabb kalandkereső versenyzővel bővült a lassan a Futrinka utcára emlékeztető kicsiny kórterem, érkezett egy jó nagydarab beteg, akit a hasán most műtöttek meg negyedszer. Távol álljon tőlem gúnyosnak lenni, de ahogy elnéztem, maradt még ott hely bőven az esetleges későbbi műtétekre.Az utolsó, hetedik beteg már nem volt annyira érdekes, de azért nagyon jól elbeszélgetett magában, és megfűzte magát, hogy ha idáig nem szokott le a dohányzásról, akkor már most se fog. Velem egyébként ő is kedves volt. Igaz, hogy „leöcsizett”, de egyszer felajánlotta az ebédjét. És ez utóbbi bárkinek jól esett volna. Feltéve, ha nem látja, hogy mi az ebéd. Így már inkább gondatlanságból elkövetett emberölési kísérletnek nevezném…Szóval ott tartottam, negyvenhét gondolattal előbb, hogy vasárnap reggel nagy nehezen felébredtem kábultan, és megkezdődött a vesszőfutásom. Vagyishogy az csak később kezdődött, először szerencsére jöttek a látogatók. Na nem az U.F.O-k, hanem a családtagok, és az akkori barátném.  Erről most ne is akarok sokat beszélni, hiszen nem passzolna bele az eddigi némileg az angol humort megidéző élménybeszámolóba, meg aztán túl személyes is lenne. Azt azért meg kell itt jegyeznem, hogy a kórházi tartózkodás egyetlen pozitív eseménye…
            Na, térjünk vissza könnyfakasztóan szép, idilli cselekményünkbe. A látogatás után megpróbáltam valahogy hozzászokni a helyzethez. Nem sikerült. Azóta se… Sok kis apró dolog zökkentett ki a ritkán rám törő nyugodtságból. Az első a vizit. Eddig nem tudtam, hogy pontosan, hogy zajlik egy ilyen vizit, csak a Vészhelyzetben és a Klinikák sorozatból tudtam információkat szerezni. A valóság egyikre sem hasonlított.  A következőkből áll: megjelenik körülbelül nyolc orvos, tíz nővér, 2 műtős, Lajka kutya meg a többiek, megállnak minden ágynál, a főorvos mond valamit medvéül, ami úgy egy-két másodpercig tart, aztán továbbmennek. Ennyi. Semmi több. Amikor hozzám érnek, „Hogy van?”-  kérdi tőlem. „Köszönöm jól”- válaszolnám lelkendezve, de addigra már csak a függöny van ott, neki meg nem mondok inkább semmit. Ez tehát a vizit. És ez naponta háromszor így van. Mondanom se kell, minden esetben kitörő lelkesedéssel várom. Eleinte, amikor két napig sem ennem, sem innom nem volt szabad, még csak nem is sejtettem, hogy milyen veszélyes dolog a kórházi menza. Odáig csak antibiotikumot ittam. A velem szemben fekvő beteg –a fizikatanár alteregó- napi 6-7 infúziót kapott.Szegény már egy fél darab kekszért vagy egy negyedgyűszűnyi vízért még a saját életét is odaadta volna. De az orvosét biztosan. Én is három napon keresztül nem ettem semmit, ám hozzá kell tennem, igen jól bírtam. Talán köszönhetően annak, hogy láttam, mit neveznek errefelé ételnek… a végén viszont már úgy meghatódtam, amikor kaptam végre ebédet, hogy előre köszöntem a krumplilevesnek. Ám nem sokkal később egy nagyon ijesztő jelenséggel is szembetaláltam magamat. A krumplipürével. Először befaltam a krumplilevest, aminek semmi íze nem volt. Utána jött az a másik krumplis izé. Egy kanálnyit ettem, azután gyorsan abbahagytam, nehogy többet lenyeljek. A végén még az összes belem megvakul, és mindegyiket ki kell operálni. Abban reménykedtem, hogy talán a vacsi jobb lesz. De nem. Inkább nem is ettem semmit.
             Még nem is említettem, a jó hírt. Kiderült, hogy mostantól évente két Forma-1 futam lesz Magyarországon! A mogyoródi, meg a csepeli sebészeti osztály-i.  Ugyanis amíg mi bent feküdtünk, addig hallottam, hogy az orvosok kint a betegekkel készültek a futamra. A folyosó egyik végén: rajt, és már repült is a beteg a kocsival a folyosó másik végéig, ott beállása depóba: infúzió, katéterezés, vérvétel, újraélesztés és indulás a többiek után. Problémaként talán csak az merülne fel, hogy nehéz lenne megoldani a tévés közvetítés, hiszen sok más is történik a folyosókon, aminek az előzőekhez semmi köze. Persze lehetne rendezni, mondjuk járókeret Grand-prixeket is. A Forma-l-re visszatérve, azért szívesen megnéznék egy ilyen kórházi közvetítést a kórházból. Elképzelem, ahogy egyszer csak felkiált Palik László: „De hova tűnt Kovács bácsi járókerete???” Mellesleg, ha felépülök én is szeretnék nevezni. Szívesen tolnám azt a szőke nővért…(ez persze nem igaz, lévén, hogy itt a leghelyesebb nővér is simán dobogós lenne egy Zámbó Jimmy hasonmás versenyen, de gondoltam egy igazi modern műből manapság már nem hiányozhat legalább egy szexuális utalás. Bár azt hiszem egy ilyen hangulatú helyen még egy nimfómániás is cölibátust fogad…)

 folyt. köv.

Szólj hozzá!

Címkék: magyar beszámoló vészhelyzet módra kórházi


A bejegyzés trackback címe:

https://sendupcomedy.blog.hu/api/trackback/id/tr92294852

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.