2010.09.06. 11:24 anemic royalty

Egy kórházi beszámoló a teljesség igénye nélkül, avagy vészhelyzet magyar módra 2. fejezet.

Most tehát már az is kiderült, hogy miért is kerültem kórházba, mert ugye nem azért feküdtem be, mert esett az eső és fedett helyet kerestem, vagy lekéstem az utolsó éjszakai buszt, hanem mert begyulladt az a szemét, látáskárosult belem. Van ám őkelmének szép, kimondhatatlanul latin neve is aprecit…aprocetis…aplledrink…. apacsindán….szóval nem tudom a pontos nevét, azt az orvosoknak kell tudniuk. Mellesleg meg vagyok róla győződve, hogy ők nem is tudják a magyar nevét. Ők csak latinul hajlandók beszélni, a többi ember pedig csak örökké problémázó alsóbbrendű lény az ő szemükben.
„- Kérsz egy coffeusz cukrozottuszt?
- Igen, de kérek hozzá milkuszt is.
- Sajnos csak cukrosz potlusz van.
-Jó, de adj hozzá két kexus domesticet is.”
Persze az is lehet, hogy csak az irigység beszél belőlem, hogy ők okosak, én meg szellemileg visszamaradott vagyok. Persze ők egész életükben ezt tanulták, ezzel foglalkoznak. Úgy könnyű ám.

Tehát megérkeztem szombat este a kórházba anyuval meg egy beutalóval, és hét órakor már tudtam, hogy egy órán belül meg leszek műtve. Mit mondjak valahogy nem kaptam röhögő görcsöt az ötlettől. Persze a kivizsgálásom sem volt egy egyszerű dolog. Először is vért vettek, majd ott hagytak a váróban egy vattapamaccsal, amit úgy szorítottam a vénámra, mintha legalábbis egy kamiont akartam volna visszaszorítani és nem a vérzést. Azután egy kis susmus a doktor bácsik között (én közben infarktus közeli állapotba kerültem), majd jött a következő vizsgálat. Nem tudom pontosan mi a neve, de a lényeg, hogy bekenték a hasamat valami undorító anyaggal, amitől úgy éreztem magamat, mint egy szelet zsíros kenyér. Mellesleg hozzá kell tennem, hogy erre a vizsgálatra már elég nehezen jutottam el, mert már jócskán fájt mindenem, még meg is szédültem. Oh, istenem! (Gondoltam a drámai hatás kedvéért beleszövök egy kis fájdalmat, szenvedés, vért, verítéket. Olyan Fókusz módra)
Sőt a hatás fokozása érdekében elmesélem, hogy utólag kiderült, elég előrehaladott állapotban volt már az én kis barátom, és ha valamivel később megyek be a kórházba, akkor még nagyobb baj is lehetett volna. Itt nem merem megemlíteni a halál szót, mert az már aztán nagyon drámai lenne, és ez egy vidám kis társadalomtudományi tanulmánynak készül. Persze kisebb bajok így is származtak, hiszen a körzeti orvoshoz menet - aki végül is megállapította, hogy mi a bajom és beutalt az üdülőközpontba- édesanyám kocsijában elvégeztem a szokásos tavaszi trágyázást egy könnyed tejbegrízes színes ásítás formájában. Mivel egy kis gyomorrontás után ritkán szoktak az emberek hányni, itt már érezhető volt, hogy valami komolyabb baj van. Lett is.   

                                                     * 

Visszatérve a kronológiai sorrendre, megérkeztem a kórterembe, majd ruhában, ahogy voltam belezuhantam az ágyba.  Ekkor jött Károly bácsi, a műtős. Igazi tetovált, amolyan „szevaszöcséménvagyokakárolybácsi” típusú pali volt. Először bejött, hogy megnyugtasson a műtét előtt. Hát mondanom se kell ez nem túlzottan sikerült a jó öreg Károly bának… Azután kiadta a parancsot: ruhát le, műtőskocsira fel! Ezután pedig betakart és megindult velem a műtő felé. A műtőben már csak pár nővér kószált, és meg le lettem a fal mellé parkolva. Ekkor, egy igen kedves, idősebb nővér szó szerint rám támadt, hogy miért ilyenkor jövök. Nem győztem elégszer elnézést kérni, hogy súlyos vakbélgyulladásom van, és hogy megígérem, legközelebb megpróbálok a betegségeimmel a korházi dolgozók munkaidejéhez jóval rugalmasabban alkalmazkodni, de ő nem hagyta abba. Sőt, egy fiatal nővér, egy amolyan műtőssegédlányka (ezt a szót én alkottam… hihetetlen büszkeség tölt el, hogy egy kórházi ágyon fekve, egy szobában, ahol az átlagéletkor árnyékban is 75 év, képes vagyok agysejtjeimet valamiféleképp motiválni) szintén engem okolt, amiért még benn kell maradnia. Miért, én talán műtét közben tekézni fogok a folyosón?! Szóval miután egy enyhébb lincshangulat alakult ki, megpróbáltam lazára venni a figurát; mosolyogtam, jópofiztam, mondtam, hogy igen, én meg tudom őket érteni… Ám ekkor jött a végső csapás. Felhangosították, az odáig csak halkan sistergő rádiót, és valami kegyetlen hangerővel szólt a zenének szerintem nemigen nevezhető, hányingerkeltő gépzene. Mit mondjak, igazán feldobott!Ha valaki nekem azt mondja reggel, hogy én este 8-kor egy kórházi műtő folyosóján fogok ilyen borzalmas zenét hallgatni, úgy szájba vágom, hogy a fogai körmérkőzést játszanak a bennmaradásért. Bíztam benne, hogy a „disco” csak 10 óra után kezdődik, mert akkor már meg leszek műtve, és így lesz, hogy kibújnom alóla.

Tehát meztelenül, egy darab zöld lepellel letakarva feküdtem, és amolyan zöld úszósapkaszerűség volt a fejemen, a lábammal vertem a taktust a „zenére”. Úgy néztem ki, mint egy U.F.O. vagy mint akit a diliházból, vagy egy Zámbó Jimmy koncertről szalasztottak. Így vártam, hogy megműtsenek. De nem… Ott lettem hagyva. Néha-néha egy-egy nővér ellibbent mellettem, vagy Károly bácsi a műtős fenegyerek nyugtatott meg, vagy az a vén szipirtyó nővér kezdette el mókázni. Egyszer viccesen megjegyezte, hogy aztán nehogy bennem felejtsenek egy szikét vagy sebészollót.
„- Úgy kell neki- felelte a fiatalabbik nővér- miért most jött?”
Hát köszönöm.  Remélem azért bírósági eljárás nem lesz belőle. Mit szólna hozzá a család meg a barátok? Szégyellném is magamat érte rendesen. Minden újság rólam írna a főcikkben:
„- A 18 éves kis senki feltartotta a nővéreket.
- W. Roland a csepeli szabotőr
- Országos nővérsztrájkok törtek ki a környező országokban szolidalításból a csepeli nővérek mellett.”

Esetleg még a Fókusz is készítene anyagot:
„… egész nap dolgozott, keményen, hogy eltartsa négy gyermekét… soha nem volt rá panasz…. azon az estén Gizi fáradtabb volt az átlagosnál…..nagyon várta már, hogy hazamehessen, hiszen férje, Géza aznap szabadult….szerették egymást… de valami közbejött… Roland talán ma már bánja, hogy aznap este került a kórházba…ha tudja, hogy ezzel két ember közé áll, talán nem megy kórházba…talán keres egy másik kórházat. Egy ápolónő kálváriája itt és most a Fókuszban!”    

Tehát ott vártam a műtétemre, amikor hirtelen – másfél óra múlva – Karcsi bácsi betolt a műtőbe. Ennyi. Nem kell izgulni a műtét még nem kezdődött el, csak betoltak. Felfektettek a műtőasztalra, kb. hetvenhárom zöld lepedőbe csavartak, az újamra valami elektromos mérőizét (orvosi szaknyelven) tettek, belém dugtak egy csövet, lekötöztek, betakartak és így tovább. Úgy éreztem annyi mindent csinálnak velem, hogy nem is vakbélműtétem lesz, hanem plasztikai műtét.
Istenem, nő leszek!
De mégsem… Olyan sok időt kellett eltöltenem várakozással, hogy megbizonyosodtam az én műtétem csak egy hatodrangú kis rutinműtét lesz. Nagyon reméltem, hogy az orvos nem épp a másik szobában tanulmányozza a Nagy Orvosi Lexikon A-Z-t. Habár azon sem lepődtem volna meg, ha valami divatos zsebkönyvből kereste volna a műtét részleteiről szóló, rövid leírásokat. Magam előtt látom a reklámját: „Hogyan tanuljunk meg vakbelet műteni 10 perc alatt. Hasznos zsebkönyvek managereknek, elfoglalt házi asszonyoknak, unatkozó biztonsági őröknek!!„ Közben megkérdezték az asszisztensek, hogy félek-e? Azt válaszoltam, hogy nem. És tényleg nem is féltem. Hisz azt ígérték elaltatnak. Akkor meg mi baj lehet?…hát vannak ötleteim….
Természetesen nem haltam meg. Az történt ugyanis, hogy miután az orvosok elfogyasztották a nekik méltán járó székelykáposztát, hozzáláttak a műtétemhez. Altatás utáni emlékképeim egy sötét foltra emlékeztetnek. Arra ébredtem, hogy remegek, mint a miskolci kocsonya.
Ezek a derék emberek műtét után kivittek a folyosóra, és egy ideig ott hagytak, mint fürdőskurvát a szauna előtt. Nem voltam betakarva, ezért kegyetlenül fáztam. Később visszakerültem az én drága ágyamba és elaludtam…


Folyt. köv.

 

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://sendupcomedy.blog.hu/api/trackback/id/tr122274755

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.